Képernyő: Balatoni nyár

Képernyő: Balatoni nyár
Kezdjük a szokásos zsurnaliszta közhellyel: tombol a balatoni nyár! A napfény ezüst zománcot vet a vízre, az alkonyat hidat épít a természet játékaként, s nem bosszantásképp, de szinte rá is illik az, amit a költő anno így vetett papírra: „Síma tükrén a piros sugárok, / (Mint megannyi tündér) táncot jártak, / Szinte hallott lépteik csengése, / Mint parányi sarkantyúk pengése.” Boda István jegyzete.

Na, jó, az folyóvíz volt, s Petőfi a maga poétai realizmusával egy másik táj szerelmeseként hímezte gyöngybetűivel az örökkévalóság füzetlapjára: „Délibábos ég alatt kolompol / Kis-Kunságnak száz kövér gulyája…”. Azóta persze változott a helyzet. Az „Alföldről” eltűnt a kolompszó, s a „széles vályú kettős ágánál” sem tülekszenek a szomjas barom-csordák, a „Tó” viszont olyan ékköve lett kisded hazánknak, hogy akár azt is megérdemli, hogy ilyenkor a közszolgálati külön stábbal felvigyázza az ott történteket.

Jómagam, igaz, leginkább a délutáni ismétléseknek vagyok alkalomszerű megfigyelője. Kedves és kellemes műsorvezetők csinálnak gusztust a mindennapi étlaphoz, s ha nem is mondják, csak kicsorog a szándék idegenforgalmi és turisztikai rejtjele. Főként az étel- és italkínálatban jeleskednek. Mesterszakácsok remekei készülnek a szemünk láttára, a lángos illata belengi a képernyőt, a keszeg és a busa ínycsiklandozóan sistereg a rozsdamentes acélserpenyőben, s állítólag a szálkától sem kell tartani, mert a hozzáértő úgy „irdalja” a fogyasztásra váró falatot, hogy még az ipszilonszálkák sem okoznak galibát a mohó nyeldeklőkben. (Már akinek, de én homoki ember lévén – Nyírség – előítéletes vagyok. Nemcsak a víztől, a szálkától is félek.)

Viszont, kedvemre való a borkínálat. Igazi pincészetből igazi tájborok dicsérik a környék szőlősgazdáit. Főként az lelkesít, amikor a metszett poharakba belecsorog a „hegyleve”, s ki-ki kapásból sorolja, hogy ehhez vagy ahhoz az étekhez milyen bor passzol. Első helyen a „rosé” dicsértetik, s némely műsorvezető egy-két korty után még csettint is, s szinte megjön a néző gusztusa. Az áttetsző színárnyalat persze, hogy verset idéz. Ezt: „Piros borával megint itatott / Vármegye bálján jókedvü alispán, / Mindenki támadt, élt és szabadult, / Csak a plebs maradt egyedül a listán.” Hát igen – mondom némi malíciával –, a vendéglátósok nem a „plebszhez” mérik a nyarat. Az ő kalkulációjukhoz piacképes vendég kerestetik, s az már mégiscsak más kategória.

A műsorözönből azonban mégis néhány más marad meg emlékezetesebben. Egyik: Némi lappangó viszály sejlik elő a váratlan párbeszédből. – Tudja, mi a szép a déli partban? – kérdezi a díjnyertes borász, s válaszol is rá: – Hát az, hogy lehet látni az északi partot. – Na jó – húzza össze a szemöldökét a szőke dirigens –, ezt majd megbeszéljük, mert én meg déli parti lány vagyok. – Valami Amerika – mondom derűsen, csak kicsiben, s hallgatom Zsédát, aki angolul, bár siófoki dialektusban adja elő új lemezanyagának sikergyanús magánszámát. Engem mindig lenyűgöz, amikor honi nótafáink Shakespeare nyelvén bűvölik el hazai hallgatóikat. Igaz, egy kukkot se értek abból, hogy mit nyögdécselnek, de hát, ahogy látom, ők igencsak átélik úgy is érzelmeik izomgörcseit. Vidám élményem utolsó tájképe azonban nem ez. A műsor záróprogramjaként latin-amerikai származású zenészünk dallamára Jegyes-Tóth Kriszta s legény partnere a műsorvezetésben, engedve az alkalom hívó szavának, mindenkit megleptek táncvirtuozitásukkal. Mintha egy kétszemélyes riói karneválon lejthették volna a tüzes tangót. Mell mellen, csípő csípőhöz, a combok diszkrét erotikájáról nem is beszélve. Merthogy ilyen a balatonyi nyár. Pezseg, pezsdít, felforrósít. Ettől szép ám a civil izgalom!

Boda István