Képernyő: 36 fokon

Képernyő: 36 fokon
Rendhagyó nyarunk van, s itt elsősorban nem a labdarúgó-világbajnokságra gondolok. Indulataink hősugárzása képeszt el leginkább, s ez a képernyő elektronikájában nem egyszer olyan zavart okoz, mintha egy-egy gyors röptű fergeteg száraz villámai sisteregnének át domború vagy sík felületén. Boda István írása.

Politikai váltólázunk ezúttal nem vette ki évi rendes szabadságát. Sőt! Mintha kinek-kinek ez az évszak hozta volna el szenvedélyének a kiteljesedését, s ha a nyilvánosság lehetősége felkínálja magát, olyan kacér szóváltásokkal tud pocskondiázó mondatékítményekkel kirukkolni, hogy attól a majdani szövegértelmező hanyatt dobja magát.

S mi más lenne legjobb terepe ennek a végvári hejehujának, mint a televízió. Pártokra szabott ízlés-kultúránk terjesztésében csatornaverseny folyik. Kora reggel és késő este a hírmagyarázók színe-java áll sorompóba, s adja közre a maga homíliáját a plebszet okosítandó. Nagy gondolatok és tervek lögybölődnek a programok és a látomások öblítővizében. Élvezem – gondolom, mások is – a hallottakat. Az az „utópia” például felettébb lóra ülteti a fantáziámat, hogy egyes minisztériumok, onnan fentről elköltöznek lentre, testközelben lenni működésük harci terepével. Mintha csak Ady beszélné: „Még magasról nézvést – Megvolna az ország.” Majd a „szobor” kapcsán eszembe jut, az is, amit szintén a költő vetett papírra, kíméletlenül, hogy tisztázza az utókor: „Minden a Sorsé, szeressétek – Őt is, a vad, geszti bolondot, – A gyújtogató csóvás embert, – Úrnak, magyarnak egyként rongyot.”

Csak széljegyzetként: nagyra méretezett lakásomat azért nem kísérlem meg kisebbre cserélni, mert valamikori passzióim utótermékét, a könyveimet, meg foglalkozásunk papírhalmazát aligha volnánk képesek bárhova is átfuvarozni. Beleborzadok, hogy a „földművelésügy” mihez kezd egy debreceni hercehurcával. Nem is tudom, hány Örkény-őrnagynak kellene dobozolnia egy precíz szállítmányozási műveletet előállítandó.

Más csatornák földhözragadtabb témái is mulattatók. A „Fórum-ATV-Fórum” olykor igencsak jókedvre derít, s oldja a feszültségemet. S nem a Sas-kabaré okán. A műsorvezetők finom cinizmusa hevíti kedélyemet. Szlogenjük: Ebben a műsorban mi hallgatunk, Önök beszélnek. Már amikor. Ha a betelefonáló ugyanazt az igét hirdeti, igen – 99% –, ha nem, a moderátor alig-alig hagyja szóhoz jutni. Kedvem szerintiek a közéleti karakterek is. Főleg ők, akik szókimondóan adják a kormány tudtára: kíméletlen ellenfelei lesznek. Verbálisan mindenképpen. Különösen azóta, hogy az EP-választáson két képviselőjük is mandátumot szerzett. Siker. Óriási. Szinte Dávid Ibolya kivagyi fölénye szól vissza Bokros Lajos és az MDF sugaras jövőjéről. Aztán eltűntek a palettáról. Csínján hát a jövendöléssel. Az csak Csokonainak jött be, az első oskoláról Somogyban.

S hogy bámulatom igazi tárgyát ki ne felejtsem: Ágnes asszony főként jelzőiben utolérhetetlen. Kedvenc szava a „brutális”. Úgyszólván minden kinyilatkoztatásában úgy forgatja, mint egy járomszeget, s bár ő ezt nem tudja, de ez így egy mutatós nő szájából nem is hangzik annyira félelmetesen. A feminin báj puhít rajta valamit.

S utószóként a film vígjátéki iróniájával: Egy bolond százat csinál! A képzelet tündérjátéka ma sem veszít fényéből, ha bohózatként kell magyaráznia, hogy milyen törékeny jégen lépkedünk, ha a normális meg az abnormális kézfogóján vendégeskedhetünk. Jó lecke ez onnan messziről, pláne, ha két olyan nagy komikus avat be a titokba, mint Latabár Kálmán és Mály Gerő. Mosolyogjunk? Röhögjünk. Tulipán. Hehe. Különösen, ha harminchat fokos lázban égünk mindig…

– Boda István –