„Fel sem merült bennem más választás”

Debrecen - A Klinikai Központ professor emeritusa számára természetes volt, hogy gyermekgyógyász lesz. Interjú Oláh Évával, a debreceni Gyermekklinika volt igazgatójával, az egykori Klinikai Genetikai Központ alapítójával és vezetőjével.

Az orvostudományi egyetemen 1968-ban diplomát szerző, de kitüntetéses doktorrá csak egy év múlva avatott dr. Oláh Éva professor emeritus 15 éven át vezette a debreceni gyermekklinikát, majd megalapította a Klinikai Genetikai Központot, és ma is oktató az egyetemen. A sokrétű tevékenysége mellett megkapó egyénisége miatt is közkedvelt szakember azonban akkor is figyelmet érdemelne, ha valamilyen életmese sorozatban mutatnák be, annyira regényesen alakultak az első évtizedei. Nem csoda, hogy egy családregény tervét forgatja a fejében, melynek első szakaszával kezdtük a beszélgetésünket.

Nem először avat be újságírót a családjuk történetébe, így előzetesen megtudhattam én is, hogy az édesanyja kulcsszerepet játszott az életében.

– Sajnos, néhány napja már valóban csak múlt időben beszélhetek erről, mert végleg itt hagyott bennünket, de szép kort ért meg, 99 évesen hunyt el. Nagyon nehéz élete volt, hiszen 1944-ben másfél évi házasság után maradt egyedül velem és a húgommal, mert az édesapámat az éppen bevonuló orosz katonák agyonlőtték Berettyóújfaluban, ahol református lelkész volt. Fekete zsinóros mentében járt, akkor is úgy indult el kötszerért az idős szomszéd néninek, aki egy gránáttalálatnál sérült meg. Az apám viselete szemet szúrt az oroszoknak, ráadásul németül akart hozzájuk beszélni, ezért egyszerűen lelőtték. Én még nem voltam egyéves, a húgom pedig, akivel 11 hónap van közöttünk, néhány hét múlva született meg. Mivel édesanyámon kívül több eladósorban lévő lány is volt a családban, és a húga szintén gyereket várt, a nagyapám már korábban a Miskolchoz közeli Tardonára költöztetett bennünket, így csak 1945 tavaszán tudtuk meg, hogy mi történt itthon.

Özvegy édesanyám hazaköltözött velünk Furtára, ahol a nagyapám református esperesként szolgált. Édesanyám magyar-történelmet tanított, és nagyapám mellett kántorkodott. Ott töltöttük életünk első 10 esztendejét, nagyszüleink hét gyermeke mellett nyolcadik és kilencedikként. Nagyapa szeretetteljes szigorral nevelt bennünket, követte iskolai előmenetelünket, szép beszédre tanított minket. Megszoktuk, hogy édesanyámmal hárman vagyunk egymásnak, én pedig élete végéig – ha tehettem – minden alkalmat megragadtam, hogy vele legyek, később ápoltam, gondoztam, mert ágyhoz kötött lett.

Ismerve szakmai múltját, a munkájához is kapcsolható társadalmi tevékenységét, szinte elképzelhetetlen, hogyan jutott minderre ideje. Igaz, az sem mindennapi, hogy a két fiuk születése fogja közre az orvosi diplomája megszerzését.

– Negyedikes gimnazistaként ismerkedtem meg későbbi férjemmel, az akkor már ötödéves orvostanhallgató Ács Gézával, majd az érettségi után engem is felvettek a Debreceni Orvostudományi Egyetemre. Amikor Géza végzett, nem volt sebész állás Debrecenben, így Kisvárdára került, de ettől a kapcsolatunk nem sérült: pénteken hazajött, vasárnap visszautazott, a hétköznapjainkat pedig az állandó levélváltás könnyítette meg. Harmad­éves voltam, amikor megtartottuk az eljegyzést, rá egy évre, 1966-ban összeházasodtunk. Első fiunk, Géza, egy év múlva, ötödéves koromban született. A következő esztendőben végeztem, de a doktorrá avatásomra csak egy év múlva, 1969 májusában került sor, addigra Péter fiunk is világra jött.

Miért kellett várnia egy szűk esztendőt a doktorrá avatására?

– Egyik évfolyamtársammal együtt kitüntetéses, „Sub auspiciis rei publicae popularis” diplomával végeztünk, ilyenkor azt az Elnöki Tanács elnöke adta át. A késést az időpontok egyeztetése körüli gondok, majd Péter fiam megszületése okozták, így addig hivatalos diploma nélkül dolgoztam.

A kitüntetéses diploma feltétele, hogy minden iskolai tanulmányát kitűnő eredménnyel végezze. Hogy tudta ezt elérni a családi teendők mellett?

– Számomra nem volt kétséges, hogy a család és a tanulmányok így is összeegyeztethetők. Szerettem tanulni, még inkább tudni. A várandósság szép periódus volt az életemben. Felejthetetlen élményt jelentett, ahogy mozgott a hasamon az egyetemi tankönyv, amikor Géza fiam rugdosott. A gyermekeim születése, a velük való foglalkozás, a szoptatás volt életem legboldogabb időszaka.

Nem mindennapi példája is igazolja: gyermekgyógyásznak született. Kapott ehhez valamilyen inspirációt?

– Nem nagyon. A családban inkább pedagógusok voltak túlsúlyban, s bár a pályaválasztásban orvosi példa nem játszott szerepet, férjem felsőévesként már sokat segített, megerősítve választásom helyességét. Hogy mikor született meg a döntés bennem? – igazán nem is tudom.

A hatvanas évek pályaválasztási gyakorlatára emlékezve, nekem úgy rémlik, aki orvos akart lenni, az Debrecenben elsősorban a Kossuth-gimnáziumba jelentkezett, s nem jelentett hátrányt, ha előtte a „kis Kossuthba” járt. Furtáról nem lehetett könnyű az út.

– Ötödikes voltam, amikor a nagyapám nyugdíjba vonult, édesanyám pedig már betegeskedett, így beköltöztünk Debrecenbe, és a felső tagozatot már a volt Leány utcai (később Bányai, most Szent Efrém) általános iskolában végeztem el. Több osztálytársammal együtt én is a Kossuth-gimnáziumba jelentkeztem, ahová fel is vettek, de az évnyitón az igazgató közölte, hogy hely hiányában „átirányítanak” bennünket a Csokonai-gimnáziumba. Igaz, egy hét múlva kaptam egy értesítést, hogy menjek vissza a Kossuthba, de én úgy döntöttem, maradok a többiekkel – és nem bántam meg. Kitűnő tanáraink voltak, jó útravalót kaptunk tőlük.

Ugorjunk az időben 1968-ig, ekkor végzett az általános orvosi szakon, és kapott állást a Gyermekklinikán. Beteljesült az álma.

– Azért ez sem ment olyan simán. Ahogy már említettem, rajtam kívül egy fiú évfolyamtársam is ugyanolyan kitüntetéses diplomával végzett, mint én. Amikor állásügyben megkerestem a klinika igazgatóját, közölte velem, hogyha a férfi kolléga is a Gyermekklinikára jelentkezik, az állás az övé. Aztán mégis sikerült, mert az évfolyamtársam a Kór­élettani Intézetbe került, ahol korábban szakkörösként dolgozott, én pedig gyermekgyógyász lettem.

Nem is akármilyen, mint ezt a további pályafutása is bizonyította. Milyen erények szükségesek ehhez a hivatáshoz, hiszen nem titok, minden orvos nem alkalmas rá.

– A gyermekgyógyászat különleges az orvosi diszciplínák között.

A gyermek nem csak testméretében különbözik a felnőttől, hanem mások az élettani jellemzői, másfajta betegségeket kap meg gyakrabban, és rendszerint eltérő a gyógyulási hajlama. A legfontosabb azonban, hogy a gyermekek, főleg a csecsemők és kisdedek nem tudnak panaszkodni.”

A gyakorlott gyermekgyógyász a viselkedésükből, reakcióikból következtet a bajra: ha fáj valamijük, sírnak, ha kellemetlenséget éreznek, azt az arckifejezésük jelzi. Nagyon fontos vizsgálat előtt megszerezni a bizalmukat: egy mosoly, simogatás eloszlatja a félelmüket. Nagy előny viszont, hogy őszinték, megérzik a szeretetet, amire szeretettel válaszolnak. A szülőkre külön figyelmet kell fordítanunk, hiszen tőlük halljuk a gyermek panaszait, tüneteit, melyeket az egyéniségén átszűrve mondja el. Észre kell vennünk, ha valaki túlértékeli, vagy elbagatellizálja ezeket.

Meg lehet ezt tanulni, egyáltalán része az oktatásnak?

– Természetesen a konkrét tananyagnak nem része. Mi, tapasztaltabb gyermekgyógyászok példamutatással taníthatjuk a fiatalokat. Jó eszköz erre a vizit, ahol meg tudjuk mutatni, hogyan közeledjünk a gyermekhez, kommunikáljunk a kollégákkal, a nővérekkel, valamint a szülővel, akivel éreztetni kell, hogy ott, akkor az ő gyermeke és problémája számunkra a legfontosabb.

Manapság könnyen megkaphatja az ember, hogy kirekesztő, de én mégis megkockáztatom a kijelentést: a nők alkalmasabbak lehetnek a gyerekgyógyászatra.

– Azt hiszem, ez alkat, természet kérdése. A legfontosabb, hogy kellő empátiával rendelkezzünk. Ezt persze az orvosi hivatás önmagában megköveteli, csupán még hangsúlyozottabban érvényes a gyermekgyógyászat területén. Lehet, hogy ez egy nő számára, aki anya is, természeténél fogva könnyebb, de vannak olyan férfi kollégák, akik e tekintetben sem maradnak el kolléganőiktől.

A Gyermekklinikát 1992-től 15 éven át vezette, majd 2007-től a Klinikai Genetikai Központ igazgatója lett. Mi indokolta a váltást?

– Az egyetemen az a rend, hogy 65 éves korban le kell mondani a vezetői állásról, de más beosztásban lehet tovább dolgozni, a 70-et betöltve pedig professor emeritus lehet az ember. Én akkor 63 éves voltam, így az egyetem akkori vezetősége a hivatalos indoklás szerint nem tudott újabb három évre kinevezni. Nem esett jól, de elfogadtam, mert így teljes energiámmal egy másik területre, a genetikára koncentrálhattam. Még 1973-ban Kövér Béla professzor ajánlására tanultam meg Szegeden a kromoszóma-vizsgálatokat. Hazatérve létrehoztam – hazánkban az elsők között – a klinika genetikai munkacsoportját. Kezdetben egyedül dolgoztam a patológiától kölcsönkapott mikroszkóppal, majd a következő négy évtized alatt létszámában, módszerekben és felszerelésében egyre gazdagodtunk. Így az 1986-tól Regionális Genetikai Laboratóriumként, 2007-től Klinikai Genetikai Központként egész Kelet-Magyarország genetikai betegeit láttuk el. Örömömre 12 olyan munkatárssal dolgozhattam, akik betegcentrikus, szakmailag magas színvonalú munkát végeztek, és minden diplomás munkatársam PhD minősítést szerzett. Aztán 2013 januárjában a központunk szervezetileg és eszközállományával átkerült a Laboratóriumi Medicina Intézetbe.

Sokak előtt ismert, hogy a genetikai laboratórium és a Gyermekklinika eszközállományának gazdagításáért is gyakran keresett támogatókat, s többször járt sikerrel. Miért érezte úgy, hogy még ezzel is foglalkoznia kell?

– A tudomány fejlődik, mindig újabb és újabb technológiák, műszerek válnak elérhetővé. Ezek jó részére az egyetem nem tudott anyagi forrást adni. Viszont fontosnak tartottam, hogy betegeinket a lehető legkorszerűbb színvonalon lássuk el. Bíztam abban, hogy a társadalom különböző rétegeiben megértik a gondjainkat, s akinek módjában áll, adományokkal segíti a munkánkat. Szerencsére sokszor nem is csalódtam, nekik állíttattam emléket 1997-ben E. Lakatos Aranka domborművével, a „Szeretet fájával”, ami közvetlenül a klinika bejárata mögött található a falon.

A legfontosabb díjait, kitüntetéseit külön ismertetjük, kíváncsi lennék rá azonban, melyikre a legbüszkébb közülük?

– Valamennyi kedves számomra, de a legkedvesebbet a hallgatók elismerése jelenti, a több alkalommal elnyert „Év oktatója” cím. Az egyetemi, minisztériumi és társasági kitüntetések mellett nagyon meghatott és váratlanul ért Debrecen város Pro Urbe díja és a szülővárosom, Berettyóújfalu önkormányzatától kapott díszpolgári cím.

Visszatekintve eddigi pályafutására, úgy alakult minden, ahogy elképzelte?

– Lehet, néhány részlete nem éppen úgy, mégis elégedett vagyok az elmúlt évtizedekkel. Szerencsésnek érzem magam, mert egész életemben azt csinálhattam, amit szeretek. Gyerekeket gyógyítottam, hallgatók generációit oktattam, és mind gyermekgyógyászatból, mind genetikából olyan könyveket szerkeszthettem, melyek ma is segítik a hallgatók és a szakorvosjelöltek vizsgára való felkészülését, mindennapi szakmai munkáját. Örülök annak, hogy aktívan részt tudtam venni a hazai szakmai, illetve a nemzetközi gyermekgyógyászati közéletben. Oktatási feladataim is megmaradtak: részt veszek a gyermekgyógyászat és a klinikai genetika magyar és angol nyelvű oktatásában és a vizsgáztatásban. Örömmel végzem a 2010-ben alakult Professzori Klub elnöki teendőit, hiszen az egyetem különböző tudományterületein dolgozó, most már mintegy kétszáz tagunknak kell szervezni színvonalas irodalmi és zenei esteket, professzori előadásokat. Ebben a munkámban mindig újabb lökést adnak az elégedettséget tükröző visszajelzések.

Ezek után talán felesleges is feltenni a kérdést: mit tenne másképpen, ha visszafordíthatná az idő kerekét?

– Amit sajnálok, hogy a genetika napjainkban észlelt óriási fejlődésének már nem lehetek aktív részese. A ma genetikusai előtt óriási perspektíva áll: a környezet génekre gyakorolt hatásának tanulmányozása izgalmas terület. Igyekszem azért lépést tartani az új ismeretekkel. Emellett megpróbálok minél többet együtt lenni a fiaimmal és családjaikkal, ami nem könnyű, mert Amerikában élnek.

Ösztöndíjjal kerültek külföldre, kutató munkájukkal minősítést szereztek, majd végleges állást kaptak. Géza patológus a tampai egyetemen, Péter pedig belgyógyász hematológus-onkológus. Büszkék vagyunk rájuk, hiszen kiválóan megállják a helyüket, ahogy a hat unokánk is sikerrel végzi tanulmányait, kettő közülük orvosnak készül. Csak ne lennének olyan messze, mert így ritkán tudunk találkozni…

- Égerházi Péter -

Névjegy

Dr. Oláh Éva

Született: 1943. december 17.

Tanulmányai: a furtai és a debreceni Leány utcai általános iskola, debreceni Csokonai-gimnázium, DOTE, 1968-ban szerez diplomát.

Szakmai karrier: 1968–1972 között a DOTE Gyermekklinikáján gyakornok, 1972-től osztályvezető tanársegéd, 1982-től adjunktus, 1989-től docens, 1992-től egyetemi tanár és igazgató. 2007-től 2013-ig a Gyermekklinikán létrehozott genetikai központ igazgatója. 2013-tól professor emeritus.

Tisztségei: 1986-tól az MTA DAB Orvosi Szakbizottsága Onkológiai Bizottságának, 1987-től az MTA Humángenetikai Bizottságának a tagja. 2003–2008 között a Magyar Koraszülött-mentő Közalapítvány Kuratóriumának elnöke. A Magyar Gyermekorvosok Társaságának vezetőségi tagja, 1995-től négy éven át elnöke; a Magyar Humángenetikai Társaság főtitkára, 2000 és 2004 között elnöke. 2000-től 2007-ig az Európai Gyermekgyógyász Társaság alelnöke, 2007-től 2010-ig az európai régió képviselője a gyermekgyógyász társaságok világszervezetének a vezetőségében.

Az Orvosi Hetilap szerkesztőségi bizottságának tagja, a lapot alapító és fenntartó Markusovszky Alapítvány elnöke; az Aranyág kuratóriumi tagja.

Család: házas, férje dr. Ács Géza baleseti sebész. Gyermekeik, Géza és Péter Floridában orvosok, hat unokájuk van.

Fontosabb kitüntetései:

Felsőoktatásért Érdemérem 1968; Kiváló Munkáért 1986; MTA Pro Scientia oktatói oklevél 1993, 1995; MTA Ösztöndíj (Dánia); Fogharty-ösztöndíj (NIH Bethesda); Széchenyi Professzori ösztöndíj (1997–2000); Az év oktatója (2001, 2002, 2006); A Magyar Felsőoktatásért Érdemérem (2001); Debrecen Pro Urbe díja (2002); Semmelweis-díj (2005); Apáczay-Csere János-díj, Debreceni Egyetemért emlékplakett (2007); Megyei Príma-díj (2013); Berettyóújfalu díszpolgára (2017).