Kecskedráma – hepienddel

Kecskedráma – hepienddel
© Fotó: www.huffingtonpost.com
Kedvenc sorozatom, bár csak hétköznapi csemege, A farm, ahol élünk. Napi fejadagja tetemes, a kora délutáni kezdési idő átível az alkony barnájába, s ravasz bája és meséje mintha egy mondabeli dédmama orsójáról peregne. Boda István írása.

Van benne egy kis amerikai mítosz, visszafogottan, s minden epizódján átüt az az egyszerű bravúr, amely egy fakó overallt vagy egy nyűttes cejgnadrágot is ünnepi viseletté tud átformálni. A munka szabásmintája által, hisz itt még a pionírok verejtéke, a honfoglalók elszántsága alapozza a későbbi mintavilágot. Ahogy valamikori életformám mondta: dolgoznak nyakhajlásig, családot alapítanak, művelik a földet, közösséggé formálódnak, s gyermekeik számára otthont teremtenek. S miközben a tájat átformálják, önmaguk karakterét is megteremtik, s csendesen, szívósan mozgásba jön az élet, iskola épül, templom magasodik, és lesz egy olyan létforma, amelyik az emberi igény gazdag változatának a velejárója.

Idill? Az is. Meg tragédia; járvány ritkítja soraikat, romantika; egy vak lány vonzódása az idős pionírhoz, becsületpróba; a vetőmagbeszerző megvádolása, majd a cselekvő bocsánatkérés, szóval megannyi lehetőség az együttélés, az egymásrautaltság törvénye szerint. S hogy ki ne felejtsem: mindez megfűszereztetik olykor-olykor egy jó adag humorral, mert az, mint az élet sója, akár a sziken is kivirágzik. Például az egyik epizód ugyancsak hahotára ingerelt, egy kecske körül kialakult csetepaté nyomán. A sunyi négylábú gazdája keserűsége. Mintha egymás született ellenségei lennének, persze mindig csak a gondozó rovására. Válogatott gonoszságokra képes, miközben olyan ájtatos és szomorú pofát vág, mint a Karamazov testvérek mellékszereplői. Az átok bakja rejtekhelyéről lesi, hogy a megbecsült mintapolgár mikor feszít a földre lehajolva, s futtából akkorát öklel rajta, hogy az udvar csak úgy porzik esése nyomán. Ide a puskám – ordít –, most végzek az ördögfattyával! A kisebbik Ingalls lány azonban kikönyörgi az életben maradását, s fizetség helyett elfogadja a négylábút, el is nevezi Jóságos Frednek, s viszi haza boldogan, mondván, hogy édesapja szereti a jószágot. Igen, szereti, mindaddig, míg rajta is meg nem esik az előbbi csúfság. S Mekk mesternek most már onnan is tirhulnia kell.

Csínytevésének legderűsebb fokozata egy rejtett cefrés dézsa felfedezése, amiből is – miként mondani szoktuk – a sárga földig leissza magát. Böfög, támolyog, s édes kis „gazdasszonykája” megrémülvén viszi a település orvosához, aki a bűzös leheletből azonnal mondja az anamnézist. Ám egy domborított mozdulat után ő is elszenvedi a szabadesést, miként a falvacska lelkésze, merthogy ő is ott van az állatbarátlistán. Leghangosabb sérelmét azonban Mrs. Boltosné rikoltja ki magából, akit gyerkőce lep meg a bohókás szerzeményével, mondván, most majd ők is tudnak kecskesajtot csinálni. Isten ökre, te, hát nem tudod, hogy tejet csak a másik nemű testvér tud produkálni? Miként – villan emlékezetembe egy hasonló helyzetre utaló adoma – tájszülöttünk nevéhez fűződően. Veres Péter is, a háború utáni, Debrecenben megalakult kormányban nagy posztot kapott. Ő lett a honvédelmi miniszter. Őrvezetői rangjához képest magasugrás, ám csak annyi feljegyeznivaló fűződik a regnálásához, hogy a katonaságot önellátásra kívánta átállítani. A mintaszázadnál kapott is mindenki egy kecskét, s merthogy ott minden parancsra történt, az őrmester vezényelte is: század, kecskéhez! Tőgyet fogj, fejni! Csurgott az éltető nedű, ám az egyik honvéd csak bámult meredten maga elé. Mire az altiszt: Bakajsza bajtárs! Maga mér nem teljesíti a parancsot? Mire Bakajsza: őrmester bajtárs, jelentem, nekem bak jutott!

Jóságos Fred, tapasztalván az emberi hálátlanságot, kis gondozója nagy bánatára lelép a színről. Világgá megy. Egy másik völgyhajlatban persze összefut egy egész kecskecsordával. S onnantól kezdve ő is él boldogan, miként a farmlakók, akik a nagy eposzi emlékezet boldog mindennapjaival ajándékozzák meg az utánuk jövőket. És innen nézvést ma az igazi mesevilág. Fáj, hogy minekünk már alig jut belőle.

– Boda István –








hirdetés