Kártyavár

Több mint egy évtizede egy MDF-es politikus hosszan elemezte számomra, miért nincs és nem is lesz a magyar gazdaságnak mozgástere, még ha manapság ügyes kommunikációs stratégiával ennek az ellenkezőjét is lehet kelteni. Égerházi Péter írása.

Eltekintenék most a folyamat ismertetésétől, nem is tudnék minden összetevőt pontosan felidézni, de az biztos, a kezdet 1982, a Kádár-korszak első jelentős hitelfelvétele, míg az utolsó az a privatizációs cunami, ami után nem sok minden maradt magyar kézben. Anélkül pedig még az aranytojást sem nekünk tojja a tyúk. Miután a rendszerváltás után az ipart rekordgyorsasággal sikerült felszámolni, a mezőgazdaságot pedig hosszú agóniára ítélték, maradt a kereskedelem és a szolgáltatás, valamint a kényszervállalkozás. Egyik sem termelő ágazat, vagyis mitől fejlődne azóta is a gazdaság? Hol van az az egymásra épülő termeléslánc, amit például a lengyelek jó érzékkel megtartottak. Lehet náluk mindenből hazait is kapni amellett, hogy a multik is jelen vannak. Nem négy autógyárra építik a gazdaságukat. Nekünk, magyaroknak ebben is sikerült a ló túlsó oldalára esni: ha már árultunk, hát minden értékünket eladtuk, s vele a lehetőségeinket, ezért nincs mozgásterünk. Sajnos ennek a gyenge (autógumi-) lábakon állásnak van egy sokkal szomorúbb vetülete is. Mert ha a valós munkaerőpiaci állapot állna be, kártyavárként omlana össze a közmunkával megtámasztott „húsz éve nem volt ilyen magas a foglalkoztatás” nevű légvár, s akkor a félmillió külföldön dolgozót még „haza sem hoztuk”.

– Égerházi Péter –








hirdetés