Kapcsolataink legősibb mozgatórugója

Akt.:
Nem palástolhatjuk, mit hurcolunk láthatatlan lelki tarisznyánkban
Nem palástolhatjuk, mit hurcolunk láthatatlan lelki tarisznyánkban
Nyíregyháza – Csakis annyit vehetünk ki egy kapcsolatból, amennyit beletettünk.

– Lojalitás – az emberi és társadalmi kapcsolatok láthatatlan mozgatórugója. Kikhez vagyunk lojálisak? Azokhoz, akikhez érzelmileg kötődünk. Ezek az érzelmi szálak határozzák meg generációkon keresztül társas kapcsolataink minőségét – dr. Bojti István pszichoterapeuta ezzel a gondolattal kezdete előadását. A Házasság hetén beszélt arról, valójában milyen mélyen is gyökereznek a párkapcsolati attitűdjeink. Mondanivalóját Böszörményi Nagy Iván pszichoterapeuta elméletére fűzte fel, a múlt század neves iskolateremtőjét kevesen ismerik, elmélete szerint: az emberek egészségét, fejlődését, a közöttük fennálló kapcsolatok ereje és igazságossága határozza meg.

Főkönyvet vezetünk

– Az érzéseinket kezdetektől fogva, egy láthatatlan adok-kapok mérlegre pakoljuk, társas lények vagyunk, mindannyian egymásra vagyunk utalva, ezért egymás iránt igazságossággal, és kölcsönös felelősséggel tartozunk. Ha a másiknak adok valamit érzelmileg, akkor jogosulttá válok arra, hogy kapjak is. Ez így etikus, a kölcsönös adok-kapok tehát születésünk pillanatában elindul: az édesanya babusgatja, óvja, félti gyermekét, s a gyerek később igyekszik ezt viszonozni.

Ez a kapcsolat aszimmetrikus, s a mérleg teljesen sosem egyenlítődik ki, ez az élet rendje: a szülő mindig többet ad. Egészséges esetben felnőtt korra kialakul az elköteleződés az idősödő szülő irányába, amivel visszaadhatjuk azt a sok jót, amit mi kaptunk. A felnőtté válás lényeges eleme ez, hogy mindenki ledolgozza az „adósságot”, s a szülő el is ismerje a viszonzást. S, amit a szüleinktől kaptunk, a saját gyerekünknek fogjuk visszaadni – hangzott el a lélektani elmélet lényege.

Aki rombol, keveset kap(ott)

– Ha adunk, kapni is szeretnénk, tehát jogosultak vagyunk a viszonzásra, ezért elkönyveljük, kinek mennyit adtunk, és kitől mennyit kaptunk vissza. Ez a láncolat nemzedékeken keresztül épül fel, s ha ez az ív valahol megtörik, tönkre teheti a benne élők egészségét – tért rá a kapcsolati problémákra, deficitekre dr. Bojti István, majd a kivetítőn egy magába roskadó, szomorúan ücsörgő fiú képe villant fel, az érzelmi elhanyagolást szimbolizálva.

– Ilyen, amikor valaki nem kap elég törődést: bántják, megsértik, úgynevezett negatív jogosultsággal él. Az ilyen ember nem bírja a kritikát, felül a hamis ígéreteknek, dicséreteknek, s úgy érzi, mivel neki kevés jutott, joga van a kárpótlásra.

– „A mama mindig azt mondta, soha nem lesz belőled semmi”– sajnos, sokaknak ismerős a mondat. Rengetegen élnek úgy, hogy soha nem kapnak elismerést, helyette ok nélküli szidást, bántalmazást. Az ilyen ember a múltnak törleszti „adósságát” romboló, destruktív magatartásával – mondta el a szakember. S itt jegyezte meg, hogy nemcsak egyénileg vezetjük azt a bizonyos „számvetést”, hanem generációkon át, tehát, amikor egy népcsoport úgy érzi, hogy igazságtalanul bánt vele a sors, hatással lesz a világlátására, sőt feljogosítva érezi magát a kárpótlásra. Éppen ezért veszélyes a társadalmi kirekesztés – jegyezte meg dr. Bojti István.

Szövetség egy életre

Az izgalmas előadásból nem maradtak ki a mindennapi életből merített példák, a humor és a kérdések sem, mert minden felvillantott gondolat más és más aspektusba helyezte az elhangzó sztorikat. Azt leszűrhettük, hogy nemzedékről nemzedékre magunkkal hurcoljuk a cselekedeteink mélyén rejlő érzéseinket, a felszínre kerülő problémákról pedig alig szólunk, nem kommunikálunk egymással eleget. Ez igaz a párkapcsolatban megbúvó hibákra, konfliktusokra is.

– Sokszor, évekig nincs egyensúlyban az adok-kapok viszony: pang a házasság, ami felgyorsult világunk, a túlfeszített mindennapok átka. Elég az egyik fél fásultsága, hogy sérülékennyé váljon egy kapcsolat, gyakran különböző élethelyzetek is (például a jövedelemkülönbségek, lelki-fizikai állapot) okolhatók a házassági hullámvölgyekért.

– Ismerős a helyzet, mikor az egyik fél robotol, vagy továbbtanulással köti le magát, és alig marad elég ideje a családra, miközben a másikra hárulnak a feladatok.

Kinek nehezebb? – szólt a kérdés. – Akire rászakadnak a gondok, vagy aki túlvállalta magát, s lelkiismeret-furdalása is tetézi rossz érzését: hogy nem tud eleget foglalkozni a szeretteivel? Vagy, mit tegyünk azzal, akit azért „nem lehet szeretni”, mert egyszerűen nem hiszi el, hogy ő szerethető – jöttek az újabb elgondolkodtató kérdések a párkapcsolati zavarokról, lojalitásról, konfliktusokról.

S hogy kinek van igaza az anyós-meny vitában? Nos, kutyaszorítóba a férj kerül, mert elvitathatatlan, hogy egy édesanyának mindig igaza van, de hogy a férfiasságon se essen csorba, bölcsebb, ha a férj a feleség mellett áll, amivel igazolja hitvesi elkötelezettségét.

KO