Kádár Nagy: A formák az ujjaimra vannak bízva

Akt.:
Kádár Nagy Lajos
Kádár Nagy Lajos - © Fotó: Derencsényi István
Debrecen – A tudat alatt mindig bujkált benne a kreatív hajlam, a teremtő nyugtalanság.

A cívisvároshoz kötődő, de napjainkban Ebesen élő Kádár Nagy Lajos képzőművész Sárrétudvariban született, 1939. szeptember 18-án. Négy elemit helyben végezte, majd Debrecenben folytatta tanulmányait a Péterfia utcai református iskolában. Aztán a Péchy Mihály Építőipari Technikum következett. Nem volt tudatos a pályaválasztás, az építész mesterség felé fordulás, bár apja és nagyapja amolyan ács-kőműves ember volt. Erdész szeretett volna lenni. Aztán a szobrászat foglalkoztatta a fantáziáját, de olyan, amiből meg is lehet élni.

Ez a vágya megvalósult, hiszen túl van az első szobrászati kiállításon. De addig eltelt egy pár évtized, tele fontos eseményekkel.

Kádár Nagy Lajos: Közel tíz évig a Debreceni Tervező Vállaltnál dolgoztam. Levelező úton építészmérnöki diplomát szereztem Budapesten, a Műszaki Egyetemen. Közben volt egy-két kirándulásom. Haza mentem Sárrétudvariba, ahol három falu téesz-építőbrigádját irányítottam. Aztán Hajdúszoboszlóra kerültem, ott lakást is kaptam, a fürdő fejlesztési dolgaival foglalkoztam. Elváltam ugyanis, s mivel előtte 18 évig laktam albérletben, nem akartam újrakezdeni azt a kényelmetlen életet. A szobrászat iránti érdeklődés csitult bennem, de a képzőművészet iránti kedv és ambíció nem. Szoboszlón három művész is dolgozott a kezem alatt, rejtett állásban. Támogattam a nyári művésztelepet, a fesztiválokat. Kapcsolatban voltam a pécsi gyárral, ahol kerámia-szobrokat, napozó ágyakat csináltattunk. Az építészet nem válaszható el a művészet más ágaitól. Már a tervező vállalatnál volt egy pár ember, aki festett, én is ott állítottam ki először, 1968-ban. Házakat, tűzfalakat festettem. Hajdúszoboszlóra 1972-ben kerültem. Ott az új lakás nappali falának mérete 5-ször 2,70 méter volt, Rácz Gyurival egy hatalmas erdőrészletet festettünk rá. Az olyan élethű volt, hogy a gyerekek sokszor nekimentek a falnak, azt hitték, itt kezdődik az erdő. Az ajtóra Vasarely zsiráfjait festettem. Abban az időben cikkeket írtam a Lakáskultúra című lapba, készítettem bútort hulladékból, fotelt autógumiból. Térrácsokat csináltam a szobába, a nappali meg a hálórészt elválasztva, tehát tudat alatt mindig bujkált bennem a teremtő nyugtalanság. De a zavartalan alkotás korszaka csak a nyugdíj után érkezett el, amikor ideköltöztünk Ebesre. Akkor a művészetnek élhettem, teljes elánnal.

Kitől, kiktől tanult, milyen buktatókon ment át?

Kádár Nagy Lajos: Egyénileg, magányosan építettem ki festői világomat, stílusomat. Korábban ugyan tagja voltam az építőművész-szövetségnek, de passzív tagja, mert nem szerettem, nem tudtam sohasem csoportokba illeszkedni. Magányos voltam, és az is maradtam. Ebesen rendezték az első kiállításomat, s akkor többektől kaptam biztatást. 65 éves voltam már, akkorára összegyűlt valami. Hogy hamar odafigyeltek rám, ezt sok jó barátomnak köszönhetem, ami serkentőleg hatott rám.

Valóban, nagyon hamar kivívta a szakmai elismerést. Ám hamarosan baj támadt a szemével. Ez egy festőnek azt jelentheti, hogy vége a pályának!

Kádár Nagy Lajos: Ez hosszadalmas folyamat volt, 1992-ben kezdődött szürkehályog-műtéttel, majd műtétsorozat következett mindkét szememen. 2000-ben a bal szememről levált a retina, két műtét után eldőlt, hogy még fényérzékelés sincs. Maradt a jobb szemem. Kérdés, ez a művészi látásmódot mennyire befolyásolja, például a színvilágot. Azért használok-e erősebb színeket, mert ezeket a szem jobban érzékeli? Bizonyára vannak hátrányai, ha egy szemmel lát az ember, de engem ez nem izgatott, nem befolyásolt. De eljött az idő, amikor a részleteket, az apró motívumokat már nem láttam. A feleségem tette oda a kezemet, ahol még javítani kellett valamit. Amikor már a keretet sem láttam, akkor abbahagytam a festést. Jött az apátia, a dep­resszió. Hogy mit éreztem, azt nem lehet elmondani.

De az alkotói vágy nem hagyta el, búvópatakként utat tör magának. Gondolt rá, hogy ha esetleg elveszti a látását, kis­plasztikákat fog alkotni?

Kádár Nagy Lajos: Nem. Ez úgy jött, hogy mindig nyitott voltam a formavilágra. Gyerekkoromban, ha édesanyámmal krumplit kapartunk, örültünk, ha nagy szem krumpli került ki a földből és valamilyen formát adott ki. Találgattuk, hogy mire hasonlít. Dover fehér szikláinál is fürödtem Angliában, ott puha, picit porózus köveket sodort a víz, ezek kész szobrok voltak. A vámnál csak nézték, mi van a bőröndömben. Egy kicsit a Szabó László szobraira, meg talán most már az enyémekre is hasonlítanak. Ági, a feleségem mindig biztatott, hozott gyurmát, agyagot, amit az unokák használták. Féltem a kudarctól. Egyszer mégis rávettek, s leültem az unokákkal gyurmázni. Megkaptam erről a biztató visszajelzéseket. Pedig azt sem látom, mi van a kezemben. Százszázalékosan az ujjaimra van bízva a forma. Gondolkodom sokat egy-egy figurán, először fejben megpróbálom kialakítani, aztán az ujjaimra hagyatkozom. A természetemből adódik, hogy nagy elánnal dolgozom. Amit megcsinálok, az minél előbb legyen meg. Festéskor lendületesen dolgoztam, kevés javítással. Ezt a tevékenységet nagyon élvezem.

Meglep a debreceni kiállítás kellemes színvilága és a felszín sima tapintása. Kíváncsi vagyok, hogy jutnak színekhez ezek a kisméretű, különféle gesztusokat kifejező, fantázia­dús absztrakt figurák?

Kádár Nagy Lajos: Előbb néhány szót a formavilágról. Felvetődött a kérdés: mit csináljak? Realista szobrot, lovas szobrot, állatfigurákat, azokat szeretik az emberek. Vagy használati tárgyakat, szobor-karikatúrát? De nekem egyik sem konveniált, egyrészt, mert annyian csinálják, másrészt egy lovas szoborhoz eszközök kellenek, kés, kanál stb. Márpedig én csak az ujjaimmal dolgozom. Nagyon vékony dolgot sem tudok formázni, például egy lónak a lábait. A kényszerhelyzet kialakított egy stílust és egy formavilágot, amit az organikus absztrakció háromdimenziós változatának nevezek. Nos, a szobrokat ki kell égetni. Erre Bagossy Sándor, a népművészet mestere vállalkozott, aki Nagybányáról érkezett hozzánk. Ő az unokám iskolájában kerámia szakkört vezet. Neki vannak mázai. Először azt kértem, hogy a szobrocskák egyszínűek legyenek, az első darabok terrakotta színt kaptak, hogy a szín ne vetélkedjen a formával. Aztán rájöttünk, hogy nem így van, izgalmasabb az egész, ha keveri színeket. Nagyjából megbeszéljük, hogy mit szeretnék, s aztán az ő ügyességén múlik, hogyan folytatja a munkát.

– Bakó Endre –








hirdetés