Jegyzet: Igazság szolgáltattatott

Illusztráció
Illusztráció - © Fotó: Getty Images
Igaz, kicsi ez az igazság, talán enyhén savas is, de megkérdőjelezhetetlenül magyar. Ráadásul a sajátom. Rövidre fogva: évek óta hajtogatom környezetemben, hogy valami időjárási átok sújtja az egyik kertségben lévő kiskertemet. T. Szűcs József jegyzete.

A lényege panaszomnak, hogy az aranyat érő májusi, s általában bármely havi esők úgy kerülik ezt a parányi területet, akár a Szahara közepét. Akkor is, ha olyan sötét felhők tornyosulnak fölénk, hogy alig látunk. Akkor is, ha egész Európában zuhog. Ez a kis zártkert rendre száraz marad.

Családom például nem ritkán azzal csörrent rám, hogy vigyázzak odakint a villámlásokkal, mert úgy csapkod (mármint) a városban, hogy ők a lakásuk védelmében is szinte félnek az ég haragjától. Ilyenkor, a Debrecen belvárosában érvényes időjárásból, a sokévnyi tapasztalat birtokában mindannyiszor azt következtetést vagyok kénytelen levonni, hogy ideje még egy kis napvédő krémet magamra kenni. Mert nálunk, mármint odakinn a kertben, nemhogy vihar, de még csepergés sem lesz. Az sem számít, hogy másfél buszmegállóval közelebb a belvároshoz ömlik. Az sem, hogy kettővel kijjebb meg zuhog. Mindenütt esik tehát, csak nálunk nem. Tavaly például leállt a villamosközlekedés az Újkert szélén, annyi víz zúdult le hirtelen a város eme részeire. Minderről magam csak a késő esti híradóból értesültem. Merthogy a napot néhány kilométerre arrébb, a kertemben töltve szinte felhőt sem láttam. Arról a tényről is onnan (az időjárás jelentésből) értesültem, úgymond hivatalosan, néhány napja, hogy a tavalyi évet országszerte csapadékrekordok jellemezték. Kivéve Debrecen déli részét (így nevesítették kertem fekvését a hazában), ahol országhatárainkon belül messze a legkevesebb csapadék pottyangatott le a homokra.

Szóval szakemberek is megerősítették, hogy legalább az ítélőképességem még viszonylag épnek mondható. S nem csalnak meg évről évre érzékeim, amikor valódi, s nemcsak a port éppen csak elverő esőért sírok. Öntözni, locsolni persze lehet, sőt kell, de akinek egy kicsit is zöld a vére, az nem tud nem arra gondolni, sőt tapasztalja is, hogy ezen kincsünk sem végtelen. Mint, ahogyan korábban virágzó mezőgazdasági vidékeken napjainkban is odáig fajulnak a dolgok, hogy egyszerűen ellocsolják a gazdálkodók az alattuk lévő talajból a felhasználható vizet. Ráadásul termesztéstechnikailag is jóval üdvösebb a növényeknek helyet adó ágyásoknak, ha az égből jön az áldás. Langymeleg esőként, s nem jéghideg zuhanyként.

Jut eszembe, a szakboltokban, az áruházakban ugyancsak néhány napja megjelentek az idei szezonra szánt vetőmagos tasakok. S olyan gusztusosak a rájuk fényképezett növények, hogy a szenvedelmes kerti munkás egyszerűen nem tud nekik ellenállni. Még akkor sem, ha sejti a képhez képest vélhetőleg szánalmas végeredményt. Viszont magam koromnál fogva, meg jobb híján is, a Coubertin báró nevéhez kötődő mondást vallom. (Amelyet ugyan nem ő fogalmazott meg, de a lényeg a lényeg.) Vagyis, ha az ember akként tekint kertészeti tevékenykedésére, mely szerint nem a végeredmény, vagyis a termés a fontos, hanem a részvétel, rögvest másképp szemlélhetjük a minket rendre sújtó szárazságot. Vagyis az évi rendes, kora tavasztól késő őszig esedékes, siránkozásunk helyett inkább örüljünk. Mármint annak, hogy egyáltalán űzhetjük (egyik) kedvenc fizikai foglalatoskodásunkat. S innen nézvést egyből másként fest a kertünk fekvése. Még a legnagyobb aszály idején is.

– T. Szűcs József –








hirdetés