Jegyzet: Csontok halmán túl

„A tájversek kora itt lejárt. / Rétek, völgyek, erdő-loboncok / között nyüszítve jár a köd. / – Ránk merednek a szétmart koncok. (…) Szennyes folyók törött gerinccel / vergődnek – menekülnek innen. / Az ég üres szemgödréből / undorodva néz ránk az Isten.” Fábián György jegyzete.

Sok nemzetsorsvers közül az utóbbi években e költemény (melynek szerzője kedves egykori professzorom, Jánosi Zoltán) sorai kúsztak tűnődő figyelmem közepébe június 4-e tájt, e verses képeslap, mely „újabb üdvözlet egykori győzőknek”.

Ám az után a számos-számtalan, csöppet sem indokolatlanul keserű hang után, mely az imént idézett tragikus lírai táj-helyzet-kép szavaiban is kong, újabban mintha derűsebb rezdülések ébrednének a magyar Trianon-emlékezetben: két esztendővel ezelőtt a nemzeti összetartozásnak szentesítettek emléknapot június 4-ére, a gyászos békediktátum évfordulójára.

„Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” üdvösen építő hatásúnak érzékelhetünk egy ilyen kezdeményezést. Eredményeképp közösségek fognak össze, és azt a tudatot erősítik: annak ellenére, ami történt, megvagyunk, kilenc évtized után, és együtt vagyunk magyar nemzet, határon innen és túl, és leszünk, ha rajtunk múlik. Csak azért is.

Fábián György
gyorgy.fabian@inform.hu

A HAON LEGFRISSEBB HÍREI A CÍMLAPON: KATTINTSON IDE!