Csengetett, Mylord?

Szűkében vagyunk a nevetésnek. Sajnos. Közéletünk agressziója, depressziója. A meghatározó csatornákon mintha házi vetélkedő folyna az arra szakosodott „megmondó emberek” egymást múlják felül a kormány vagy ellenzék szapulásában. Ami helyénvaló volna, ha nem mindig ugyanők, ugyanúgy, ugyanazt. Az intellektuális halandzsa, ami nap mint nap „képernyősködik” már-már imponáló, bár kioktató fölényükben annyi szellemesség sincs, mint egy Sas kabaréban. Az ember elmosolyintja magát, de ez inkább a szánakozás „péterfillére” semmint a teljesítmény fölött érzett jókedvű elismerés. Boda István írása.

A háborúban épp azt a férfiúi területet érte aknaszilánk, amely a csalás párosjátékában nélkülözhetetlen.

Mert lehet ezeket felaggatni olyan cicomával, mint egyenes beszéd, szabad-szemmel, csörte, ketrecharc, szabadfogás a nézőt legfeljebb az nyűgözi le, hogy az „értelmező szakma” milyen jól mutat, ha saját kis „kőműves páholyukban” szórakoztatják egymást. Kivétel a „Henrik angyalai”. Nálam ők ott vannak a kegyelmi listán. A „tanár úr” úgy látszik még ma is kifogyhatatlan az ötletekből. Igaz, ha én neki vagyok csavarok még egyet a huzalon és nem megyek el a játék kínálkozó lehetőségén. Kihasználom a magam készítette rációt. Ezt : Henrik hangyalai. Igaz a franciák úgyis ellopják ezt a „néma hát” de hát röhögni ezzel is, meg azzal is lehet. Mert Henrik csak, csak, de angyalai? (Csak zárójelben: nincs ebben valami gügye nagyképűség?)

Némelyik sorozat több bájjal kecsegtet, mint a fentiek. A nagy csatornák kisöccsei szívesen tallóznak a műfaj örökzöldjeiben. Örömünkre. Az RTL+ például ügyesen szórakoztat az angol tévés humor egyik „gyöngyszemével”. A „Csengetett Mylord?” Megunhatatlan. A történet a belterjesség mintapéldánya. Minden figura el van találva. Karakteresen, az öngúny ezernyi változatával. Az angolok ebben verhetetlenek. S ugyanakkor kíméletlenek is. Tartván magukat a latin szabályhoz: ridente dicere verum. Azaz nevetve mondják meg az igazat. Életformájukról, társadalmukról, alá meg fölérendeltségükről, érzelmi életük változatairól. Miközben sznobságukat is orrba verik, hogy csak úgy füstöl.

Persze Mylordék remekül el vannak úgy együtt. A lentiek és a fentiek szinte fordított tükörképei egymásnak. Erkölcsi szokásaikban van némi párhuzamosság, hisz az együttélés akaratlanul is közös fordulatokat eredményez. Meldrum és Agata szerelmi románca, mintha visszaköszönne a szakácsnő és a komornyik titkos viszonyában. Csak míg a főrendi vonzalom a látszat rejtelmeivel van átszőve, addig a személyzeti kapcsolat a konyha mindennapi gőzében pácolódik. Az előbbit az erotika bő lehetőségei fűszerezik, az utóbbit a sunyi férfi számítás irányítja. Viszont a másik őrsegéd is az igencsak szorult helyzetekben. Őlordsága például retteg Agatha férjétől. Minden szerelmi légyott egyben a lebukás veszélyét is hordozza. Mindaddig, amíg a komornyik közbe nem lép. Gazdája tudatja a felszarvazott férjjel, teljesen veszélytelen. A háborúban épp azt a férfiúi területet érte aknaszilánk, amely a csalás párosjátékában nélkülözhetetlen. Ó te szegény, így a felszarvazott s a balga bizonyosságában boldogan löki szépséges feleségét riválisa karjaiba. Ennek fejében viszont a véletlen főnemesi kegye hozzásegíti komornyikunkat pénzügyi zavarának a rendezéséhez. Blanshe – mondja utánozhatatlan búgó hangján – kifizettem az összetört tányérok árát, így most már maga tartozik nekem két font ötven pennyvel.

S aztán a lakáj sorozatos vesszőfutása, az öcs mosószappan hóbortja, a lányok ilyen és olyan dévajsága, az anyós papagájmániája teszi tejessé azt a társadalmi tablót, amelynek rokkant gügyeségében is van bája. Mégis, van valaki aki mindezek fölött áll. A szobalány. Tiszta, romlatlan, naiv, a gyöngédség üde megtestesítője. Végül minden esti imája, amelyet Dorottyával együtt végez – kócbaba – meghallgattatik. A sors neki adja annak a férfinak – lakáj – a kezét, aki számára az életet és a boldogságot jelenti. S ez, ha filléres romantika is de mégiscsak felemelő…

- Boda István -