Jackie Channel is dolgozott együtt a debreceni fotós

Nicky Almasy (b) Christopher Makos-szal, Andy Warhol személyes fotósával
Nicky Almasy (b) Christopher Makos-szal, Andy Warhol személyes fotósával - © Fotó: magánarchívum
Debrecen – Legutóbbi magyarországi látogatása alkalmából ismét felelevenítettük az elmúlt másfél évtized emlékeit a Sanghajban élő, s az angol mellett immár a kínai nyelvet is beszélő debreceni Nicky Almasyval. Interjú.

„Laktam Londonban, New Yorkban, Hongkongban, és immár kilenc éve Sang­hajban élek” – sorolta Nicky Almasy, akit régi ismerőse, kollégánk kérdezett.

Mivel 15 esztendeje ismerjük egymást, egy-két dolgot tudok rólad, de megkérdezem: mikor és miért érezted először, hogy számodra szűkebb pátriád, Debrecen nem nyújtja azt a korlátlan szabadságot, amire te vágysz?

Nicky Almasy: Szerintem ezzel nagyon sok fiatal van így, ma már semmi különös nincs ebben. Nálam a kilencvenes évek legelején jelentkezett ez az érzés, amikor az MTV (Music Television) és maga a zene megnyitotta számunkra a világot. Az én esetemben talán az lehet az egyetlen rendhagyó, hogy azonnal cselekedtem, és a rendszerváltás után – ha jól rémlik – a környezetemből, vagyis Debrecenből én indultam el először. Erre azért emlékszem ennyire tisztán, mert mindenki őrültségnek tartotta, és megpróbált lebeszélni róla. Én teljesen „bezáródtam” ekkor, nem hallgattam senkire, nem szóltam senkinek, csak elindultam a ma már klisévé vált Londonba.

A környezeted mennyire tolerálta a már egészen fiatal korodban megmutatkozó extremitásaidat? Mert ugye soha nem voltál egy bárhová is beskatulyázható típus…

Nicky Almasy: Ezt nem igazan értem, mert nem tartom magam különlegesnek. Minden fiatal lázadozik. Lehet, hogy azért látszott extrémnek kívülről, mert sohasem érdekelt az emberek véleménye, mindig a saját utamat jártam. Néha tényleg nagyon messzire mentem, de csak azért, hogy feszegessem a határaimat. Voltam otthontalan hónapokig Londonban, parkokban aludtam, Mexikóban bűnözők keze közé kerültem, stb. Ennek a mai életemben nagyon nagy hasznát veszem, mert nem igazán ijeszt meg semmi, és nem nagyon tudnak sarokba szorítani mindennapi dolgokkal. Ma teljesen a munkámnak élek, minden percemet erre áldozom, rendkívül sokat utazok, és talán ebben mutatkozik némi extremitás, de normális életet élek. Legalábbis a saját szemszögemből.

Egy debreceni fiatalember, gondolom, nem egyből Kínát, közelebbről Sanghajt „célozza meg” letelepedési szándékkal, előtte nyilván voltak más országbeli próbálkozásaid is…

Nicky Almasy: Először majdnem egy évtizedet laktam Londonban, utána New Yorkban, aztán Hongkongban, és végül, immár kilenc éve Sanghajban élek. Londonban gyakorlatilag „kiéltem” a fiatalkorom, ezeket abszolút nem tartom termékeny éveknek, de meg kellett történniük. Azért hoztam el belőle valamit; a végére London egyik legnagyobb, havi 35 ezer példányos zenei magazinjának lettem az újságírója. Ezt folytattam New Yorkban, ahonnan még mindig Londonba írtam, miközben a híres színész, Gabriel Byrne éttermében kerestem a pénzt a lakbéremre. Aztán következett Hongkong, ahol megalapítottam a filmes/fotós cégemet, de ezt Sanghajból irányítom. Közben dolgoztam Szingapúrban és más helyeken, mert utazási könyvekhez is fotózok, de főhadiszállásom mindenképpen Sanghaj és Hongkong. E két hely között ingázok.

Miért éppen Sanghaj?

Nicky Almasy: Sanghaj véletlenül jött be a képbe. Egyszer Hongkongból üzleti útra mentem oda a barátnőmmel, és beleszerettünk a városba. Tudni kell, hogy Sanghajt a Kelet Párizsának nevezték az 1930-as években, hihetetlen nyüzsgő élet folyt itt, aztán a kommunizmus és Mao Ce-tung „rátette a fedőt”, teljesen lezárta, és csak a 2000-es években lett nyitott megint. Mikor mi odaköltöztünk 2006-ban, akkor kezdődött ez a változás. Akkor még alig volt ott külföldi, és nekem volt szerencsém ezt az átalakulást dokumentálni, ami gyakorlatilag az egész fotós létemet megalapozta.


Fotó: Magánarchívum Fotó: Magánarchívum ©

Ma Sanghaj ugyanolyan, mint a 30-as években, nyüzsgő éjszakai életével az üzleti világ fellegvára lett, mindez 25 millió lakossal. Ezt próbálom dokumentálni évek óta.

Ez konkrétan mit takar?

Nicky Almasy: Sanghajban először filmekkel kezdtem – mint említettem, kevés volt a külföldi abban az időben, és a filmekhez, reklámokhoz sokszor kerestek európai arcokat. Volt egy kéthetes forgatásunk Jackie Channel, onnan sok minden elindult: barátok, és az a karrier ami végül a fotós és filmes munkáimat megalapozta. Most a világ második legmagasabb épületének vagyok a hivatalos fotósa immár négy éve, magazinoknak fényképezek, körülbelül 30 magazinborítót is készítettem –, és közben a saját cégemen belül fotós- és videós anyagokkal foglalkozunk. Magyarán: nincs soha egy szabad percem sem!

Mindent összevetve, ezek szerint jól érzed magad most a bőrödben…

Nicky Almasy: Munkamániás vagyok, reggel 7-kor kelek, este későn kerülök ágyba, a nap minden percét kihasználom, és rendíthetetlenül dolgozom, tervezek. Boldog vagyok, de annyi minden történik körülöttem állandóan, hogy ezt szinte igazán nincs is időm felfogni, vagy élvezni.

Nem hiányzik Debrecen? A régi barátok, a Nagytemplom, amelynek tornyából legutóbbi látogatásodkor oly sok fotót készítettél?

Nicky Almasy: Az elmúlt két évben viszonylag sokat voltam Debrecenben. Régen tabu téma volt számomra, talán mert volt bennem valamiféle dac a várossal szemben, ezért előfordult, hogy négy évig nem jöttem haza, de mára már teljesen „fellazultam” a cívisvárossal kapcsolatban. Bár nem tudnék itt élni, de amikor Debrecenben vagyok, nagyon szeretem és élvezem minden percét, a család és a barátok társaságát.

Úgy érzed, hogy 40 éves korodra mindent elértél, amit kitűztél magad elé? Esetleg mit akarsz még megcélozni?

Nicky Almasy: Abszolút nem érzem így. Ha valaki kijelenti, hogy elért mindent, annak ott vége is. Annyi minden van most még tervben. Négy év után befejeztük a munkát a tornyon (a 128 emeletes Shanghai Toweren) és most új dolgokba fogok. Szeptemberben Both Miklós zenész barátommal Indiába megyünk, hogy ottani falvakban népdalokat gyűjtsünk, és lefilmezzük az utat is. Ezt már a Kínai utazófilmemben elkezdtük, ez lesz a második rész. Azután pedig egy hónapra Indonéziába megyek, ahol ugyancsak falvakban akarok fotózni. Amiatt mindenképpen elégedett vagyok, hogy maximálisan kihasználtam az elmúlt 10 évet, amelybe több teendőt bele sem tudtam volna zsúfolni.


Filmforgatáson | Fotó: Magánarchívum Filmforgatáson | Fotó: Magánarchívum ©

A munkáid eredményeként jelentős elismeréseket, díjakat is begyűjtöttél…

Nicky Almasy: Külföldön ismerik a munkáimat, főleg a torony, és Az év legjobb építészeti fotója-díj miatt (2012-ben Amerikában kapta /a szerk./), de ami meglep, hogy Magyarországról is egyre többen érdeklődnek. Az idén kiállítottam a Mediawave nemzetközi film és zenei fesztiválon, de számos más magyar rendezvényen is láthatók az alkotásaim. A napokban készített rólam a Digitalis Foto magazin egy nagy anyagot, de a HVG és a VS.hu is készül egy velem kapcsolatos cikkre, szóval úgy veszem észre, hogy itt is elindult valami. Kicsit furcsa, hogy ehhez úgymond meg kellett kerülnöm a világot…

Mi lett a sorsa az Esőmúzeum című, önéletrajzi ihletésű regényednek, melyet 15 éve volt szerencsém kéziratban olvasni? Szerintem kár lenne az asztalfiókban tartani…

Nicky Almasy: Az Esőmúzeumot a londoni évekről inkább csak magamnak írtam, terápiaként. Később lefordítottam angolra, jelenleg Every Corner (Minden sarok) címmel jár kézről kézre a baráti társaságomban. Mindenkinek tetszik, és egy szerkesztővel beszéltünk is arról, hogy ki kellene kicsit pofozni, ami azzal járna, hogy ismét el kellene olvasnom, és újraélnem megint azt az időszakot. Jelenleg azonban ez az utolsó dolog, amire koncentrálni szeretnék. Próbálok előre nézni, nem visszafelé. Szóval maradjon csak a fiókban…

– Kenyeres Ilona –

 








hirdetés