„Itt valaha nagyon nagy színházi élet volt – ezt sajnos ma nem tapasztalom”

Akt.:
Tréfás György
Tréfás György - © Fotó: Matey István
Debrecen – Bár már nem lép színpadra, egykori közönsége a mai napig rajong a 83. évét nemrég betöltött Tréfás György operaénekesért.

Nekem ő a „tréfásgyuri”. 45 éve ismerem – és szeretem. A csodálatos hangját, az alakításait, a humorát, az emberségességét. Most ismét itt ül velem szemben Sarastro, Koncsak kán, Fülöp király, s a Kékszakállú herceg. És beszélgetünk. Van miről…

Gyuri, emlékszel, amikor fiatal korunkban a strandon néhányan megpróbáltuk kitalálni a korodat, és én azt találtam mondani, hogy 40 körül lehetsz? Erre te félig tréfásan – hogyan máshogy? –, félig viszont nagyon komolyan azt mondtad: „40 a keresztanyád!” Mert akkor még csak 38 voltál. Most viszont ennek a fordítottja: 83 – szinte hihetetlen.

Az első operaélményem tízéves koromban Mozart Varázsfuvolája volt – a mai napig is azok a gyönyörű ruhák, díszletek élnek az emlékeimben. Jó pár éve ismét színpadra állították, és én a fotókat látva nem hittem a szememnek: a szereplők utcai kabátban voltak. Arra gondoltam, ezek biztosan a főpróbán készültek – ám nem! Azok a „kosztümök” voltak!

Tréfás György: Én akkor össze is balhéztam a fiatal rendezőnővel emiatt. Amolyan modern rendezést csinált – hát, nem kellett volna! A 45 éves jubileumomon mutatták be ezt az előadást – az utolsó fellépésem pedig a Nabucco volt, öt évvel ezelőtt.

Jól emlékszem, hogy szakszervezeti funkcionárius is voltál annak idején?

Tréfás György: Igen. Az az igazság, hogy mindig elég nagy szám volt, ám nem voltam szakszervezeti tag, hiszen a Honvéd Együttesben, ahonnan ide kerültem, nem volt szakszervezet. Amikor azonban az itteni elnök megbízatása lejárt, egyszerűen megválasztottak engem. A színészklubban ért utol egy „hírnök”, hogy „Gyurka, téged választottunk elnöknek!” Engem? Hiszen nem is vagyok szakszervezeti tag! Nem baj, de mindig kiálltál az érdekeinkért, főleg a „kisemberek”-éért, hiszen egy jónevű színész mindig meg tudta magát védeni, de a statiszta, a kórustag, a műszaki vagy a tánckari tag kevésbé. Ennek ellenére nem vállaltam. Tartottak egy másik gyűlést még aznap, ahol ugyancsak engem választottak, sőt másnap ismét rám adták a voksot. Erre megadtam magam. Meghatott ez a bizalom. Majdnem 20 éven át voltam szb-elnök. Amíg nem volt erős szakszervezet, az akkori vezetők azt csináltak a kisemberekkel, amit akartak. Én ezt nem hagytam, ezért velük mindig rossz viszonyban voltam, persze engem védett az akkori törvény. A mai napig vallom, ha a törvényt nem tartják be, az romboló erkölcsi hatással bír. (A vezetőkkel való szembeszegülésem eredményeként maradtam le a Hegedűs a háztetőn főszerepéről, mert hiába adtak engedélyt a bemutatására, meghiúsították).

Fotó: Matey István Fotó: Matey István ©

Volt a repertoárodban kedvenc szerep? Bevallom, rám az Igor herceg Koncsak kánjaként tettél nagy benyomást, aztán Sarastróként, Mephistóként, Sparafucile-ként… na jó, nem tudnék választani… Arra is emlékszem, amikor egyszer még a védjegyednek számító szakálladtól is megváltál a Vivát mama kedvéért, melyben nőt játszottál.

Tréfás György: Az Igort én is nagyon szerettem, azért is, mert arra kaptam meg első kitüntetésemet, a Liszt Ferenc-díjat. Nagyon sokáig játszottam is. Szakállat egyébként azért növesztettem, mert szinte az összes szerepemnél ragasztani kellett valamilyen bajuszt, szakállat, s ki nem állhattam a szinte levakarhatatlan, erős, kenőcsös ragasztókat. Egyszer aztán Kertész Gyuszi rendező barátom azt mondta, na most kitolok veled, női szerepet kapsz, amihez le kell vágnod a szakálladat! A fodrásztár vezetőjével viszont kitaláltuk, hogy beszerzünk valami elasztikus dolgot, amivel az előadás idejére leragasztom azt. Nem fogod elhinni, erre a legalkalmasabb „eszköznek” egy koton bizonyult! Voltam is bajban, hol vegyem meg, mert akkoriban elég prűdek voltak az emberek, s mivel Miskolcra sokat jártunk, gondoltam, ott annyira nem ismernek, betértem egy ottani drogériába. Szép, fiatal kislány volt az eladó, s tőle kértem, pontosabban rámutattam egy tigrisfejet ábrázoló csomagra, hogy ezt szeretném. De a legnagyobb méretben! A kislány fülig pirulva mondta, úgy tudja, ez tágul… Kérdésére, hogy hány dobozt kérek, mondtam, hogy vagy 30-at, mire szegényke azt rebegte, hogy na de minden dobozban három van! Adja ide mindet! – mondtam, ám végül mégsem tudtuk használni, mert összeráncolódott, a szakállam meg átlátszott rajta…

Nem tudom megállni, hogy fel ne tegyem ismét azt a kérdést, amit már 40 évvel ezelőtt is: egy ilyen csodás hanggal, megjelenéssel, színészi képességgel megáldott művész miért jegyezte el magát Debrecennel, holott az Operában lett volna a helye? Miért maradtál ilyen hűséges ehhez a poros cívisvároshoz?

Tréfás György: Debrecent megszerettem, de lehet, tényleg rosszul jártam, hogy itt maradtam. Úgy gondolom, hogy az Operában már rég Kossuth-díjas lennék – amit végül is a „politika” ad. Én mindenféle kitüntetést megkaptam ezen kívül, és hát valljuk be, akik elmentek, azok mind megkapták a Kossuth-díjat. Persze én is elmehettem volna. Erről eszembe jut egy másik „elmenetel”. Amikor 100 éves lett a Csokonai Színház épülete, bemutattuk Bartók Kékszakállú hercegét, először Debrecenben. Én 33 éves voltam akkor, majd a 125 éves évfordulón ugyancsak én voltam a főszereplő. De külföldön is játszottam, ugyanis egy belga impresszáriónő a bemutatót látva leszerződtetett Tibay Krisztával együtt 16 előadásra Antwerpenben, a Belga Királyi Operába. Öt-hat előadás le is ment, ám közben karácsony lett, az ünnepekre természetesen hazajöttünk, s akkori szokás szerint leadtuk az útlevelünket. Visszamenni azonban már nem tudtunk, mivel én nem kaptam vissza az útlevelemet – 10 évig! Hát velem akkor nagyon kitoltak. Igaz, az ottani zeneigazgató kérte, maradjak ott, én viszont azt mondtam, miért maradnék? Én már akkor jártam Olaszországban, meg máshol is, de eszembe nem jutott sehol ott maradni. Valaki azonban feljelentett, azzal gyanúsítván, hogy disszidálni akarok! Ezért 10 évig nem kaptam útlevelet! Azért az szörnyű dolog volt egy 33 éves ember számára. Amikor 10 év múlva megkaptam, azt válaszolta az ottani impresszárió: „Ne értsen félre, de a szakmában maga már öregnek számít.” Megtudhattam volna, ki jelentett fel, de ez sem akkor, sem azóta nem érdekelt…

Azért nem kellett lemondanom a külföldi vendégszereplésekről a 10 év alatt sem, mivel csak Nyugatra nem mehettem, a szocialista országokba igen. Így a Szovjetunióban, Bulgáriában, Lengyelországban és az NDK-ban énekeltem – az NSZK-ban természetesen nem.

Fotó: Matey István Fotó: Matey István ©

Mit tartasz eddigi pályafutásod legnagyobb sikerének?

Tréfás György: A Kékszakállú herceg vára egyértelműen nagyon sikeres volt, de talán kevesen tudják, hogy operettszerepeket is énekeltem, a Mosoly országában például Hatfaludy Feri szerepét osztották rám – akkor még jóképű, fiatal legény voltam. Igaz, a basszus hangom miatt akkoriban is túlnyomórészt „idősebb” szerepeket kaptam – emiatt kellett bajuszt, szakállat ragasztanom, ezt megunván növesztettem aztán saját szőrzetet az arcomra… Egyszer, még Szendrő József igazgatása alatt megkaptam egy orosz operett bonviván szerepét, ami igazán nagy szó volt egy basszista számára! Fel is készültünk, amikor kiderült, hogy nem jött meg a zenei anyag, így elmaradt a bemutató. Amikor végre a basszus hanggal igazi bonviván lehettem volna!

Melyik díjadnak örültél a legjobban?

Tréfás György: Megmondom őszintén, elég sok díjat kaptam, de van három olyan, mely talán nem annyira „mutatós”, mint a Kiváló vagy az Érdemes Művész, esetleg a Liszt-díj. A pályafutásom 25 éves jubileumára – még a szocializmusban – kaptam egy „Debrecenért” kitüntetést az akkori tanácstól. Nagyon örültem neki, mert azt a város, a közönség adta. Amikor 75 éves lettem, megkaptam a Debrecen díszpolgára címet, annak talán még jobban örültem, már csak azért is, mivel a színház alkalmazottai közül én voltam az első díszpolgár. 2009-ben a Halhatatlanok társulatába választottak be Budapesten – ez azért is jó érzés, mert szintén közönségszavazatok által kaptam meg, méghozzá ahogy megsúgták, én kaptam a legtöbb szavazatot. Úgy érzem, ott előnyt jelentett számomra a debreceniségem. A mai napig is, ha bemegyek a városba, vagy a piacra Katival, a feleségemmel, legalább három-négy ember megszólít, hogy: „Jó napot, művész úr, de örülök, hogy látom, jó egészséget!” Van, aki ezzel állít meg: „Művész úr, maga szerettette meg velünk az operát.” És ez nagyon jó érzés. A többi díj inkább szakmai jellegű. Nekem olyan kritikáim voltak, amelyeket nyugodtan „kitehettem az ablakba”. Nem is emlékszem olyanra, ami miatt úgymond össze kellett volna húzni magamat…

Amikor idekerültem, pár év alatt felépítettünk egy valódi operatársulatot, ahol több tenorista, baritonista, alt és szoprán énekesnő volt, tánckar, szólistákkal, nagy kórussal. Olyan igazi háromtagozatos színház volt, önálló balett-társulattal, s évente legalább négy vadonatúj, klasszikus vagy modern operát mutattunk be. Olyan operaélet volt itt, hogy a darabokkal még Olaszországba is elmentünk. Aztán hosszú évek múltán egy színházigazgató „megállapította”: na végre, van itt operatársulat! Olyan igazgatók kerültek mostanában ide, akiknek fogalmuk sincs, mi történt eddig a debreceni színházban. Hát hogy lehet valaki vezetője egy színháznak – vagy akár egy üzemnek – úgy, hogy nem ismeri annak a történetét! És ki meri azt jelenteni, hogy végre itt operatársulat van? Itt annak idején repertoáropera volt, vagyis minden évben 50-60 operaelőadást tartottunk, amiben önálló balett is volt. Akkor tragédiának éltük meg, ha a nagy színházbeli havi 30-35 előadás közül valamelyik elmaradt. Ha olyan időben volt sötét a színház, amikor ott játszani kellett volna, mind úgy jártunk-keltünk, mint egy temetésen. Ma pedig odamegyek a színházhoz, és azt látom, hogy sötét van… hétfőn, kedden, szerdán. Aztán egyszer világos lesz, majd ismét sötét. Itt valaha nagyon nagy színházi élet volt. Ezt most sajnos nem tapasztalom. És ezért én nagyon szomorú vagyok!

Fotó: Matey István Fotó: Matey István ©

Ezzel sajnos nem vagy egyedül! No de beszéljünk inkább egy olyan közhelyről, ami nem is annyira közhely. Azt mondják, hogy minden sikeres férfi mögött egy nagyszerű nő áll… Hány éve is éltek együtt Katival?

Tréfás György: 43 éves házasok vagyunk. Ő a legnagyobb ajándék, amit Debrecentől kaptam – bár ő hajdúböszörményi származású. Sokszor felléptem ott, önálló esteken, ahol én konferáltam. Ott engem csak úgy emlegettek, hogy „a Szabó Kati férje”… Kati az egyetemen vegyésztechnikusként egy kutatócsoportnak volt a „meós”-a, ha úgy tetszik. Ő egy nagy családból származó, ragyogóan szép, ám elég szegény lány volt, de én ennek örültem is, mert gazdag nőt bármennyit választhattam volna, hiszen ismert voltam, mégis mindig visszatartott valami az effajta nősüléstől.

Mivel sikerül a mai napig is megőrizned a testi-lelki kondíciódat?

Tréfás György: Huszonéves koromtól teniszeztem – addig meg fociztam is. Az akkori debreceni színészválogatottban én voltam az egyik bekk, évente tartottunk színész-újságíró mérkőzéseket is.

Nem hiányzik az egykori, füstös, legendás színészklub? Ahol Pista bácsi és Marika néni olyan pecsenyezsíros kenyeret szervírozott hagymával, hogy azóta sem felejtettem el – de gondolom, te sem…

Tréfás György: Hogy egy olyan nagyszerű klubot így szétromboljanak, erre nem találok szavakat. Bár… nézd meg a színházat is, most mi van. Amikor idekerültem, nekem még 300-nál több előadásom volt! Akkoriban énekes-színész voltam, tehát prózai darabokban is játszottam. Blum Tamás, akkori igazgató azért szerződtetett, mert jó hangom – és jó megjelenésem is volt. Azt mondta: „Nézd, neked olyan lehetőséged van, hogy itt lehetsz vezető színész, de akár a New York-i Operában is lehetnél valaki! Oda is bekerülhetsz!” Hát én ide kerültem, Debrecenbe – amit sosem bántam meg!

– Kenyeres Ilona –


Róla írták

Néhány kritika az elmúlt fél évszázadból:

  • „Ha semmi másért, azért volt érdemes Debrecenben a Brankovicsot bemutatni, hogy Tréfás György, a színház legjobb énekese alkalmat kapjon ismét egy nagy jelentőségű alakításra”…
  • „Hangjának szépsége vetekedik játékának szilárdan felépített hegyvonulatával: Debrecen öröme, hogy a városban ilyen művész is található”
  • „Ez a nagyszerű művész volt talán az egyetlen, aki szerepét nemcsak elénekelte, de át is élte. Megrázóan állította elénk a folyamatot, ahogy Fülöp politikusból, uralkodóból emberré változik.”
  • „Csodálatos basszusának hallatán megérti az ember, miért volt olyan legendás híre a debreceni Kékszakállú-előadásnak. Ő az a művész, akit a nagy basszisták örököseként kellene számon tartanunk. Aligha képzelhető el olyan operaszínpada a világnak, ahol meg ne állná a helyét”.

Névjegy

Tréfás György operaénekes

  • Születési hely, idő: Budapest, 1931. október 6.
  • Hivatás: Hétévesen egyházi kórusban énekel, 20 évesen a Honvéd Együttes basszistája, 1957-től a debreceni Csokonai Színház – immár örökös – tagja.
  • 1972-ben házasságot köt Szabó Katalinnal.
  • Díjak, elismerések: Liszt Ferenc-díj, SZOT-díj, Csokonai Vitéz Mihály-díj, Érdemes művész, Csokonai-gyűrű, Neményi Lili-vándorserleg, Kiváló Művész, Debrecen város díszpolgára, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.








hirdetés