István a pasztellel már rég nem piszmog

Akt.:
István a pasztellel már rég nem piszmog
© Fotó: Molnár Péter
Debrecen – Nem szereti, ha festőművésznek titulálják, pedig műveivel – kritikusai szerint is – már rég kivívta ezt a címet. Beszélgetés Gál István ,,amatőr” képzőművésszel.

Alkotótáborok, egyéni és csoportos tárlatok rendszeres kiállítója, szerény módon mégis amatőrnek, műkedvelőnek tartja magát Gál István, akinek munkásságát egy tárlatmegnyitón Vitéz Ferenc művészeti író többek között e szavakkal méltatta: „Pasztellkezelése érett és egyedi, igen jól tud az anyaggal bemutatni fényt és tükröződést, sorsot és tájat, természetet és lelkiállapotot. Messzebbről jó néhány pasztellképét olajfestménynek néztem, s Gál István erénye az is, hogy valóban az olajra utaló hatásokat ér el.”

Jómagam is azt hittem a képeit nézegetve, hogy olajfestmények. Hogyan sikerült pasztellel ilyen hatást elérni?

Gál István: Égerházi Imre festőművész is mondta egy alkalommal, hogy ilyen technikát eddig csak egy francia festőnél látott. Én ezt tulajdonképpen Tamus Istvánnak köszönhetem, hiszen ő „parancsolt” rám egyszer, hogy a pasztellel nem piszmogni kell, azt bele kell szenvedni a felületbe! És akkor jöttem rá, milyen gyönyörű fényeket, árnyakat lehet a kartonra varázsolni a pasztellel! Valóban mindenki azt hiszi, aki ránéz ezekre a képekre, hogy olajjal festettem!

Ön nagy utat tett meg a valóságban és átvitt értelemben is, míg a debreceni műértő közönség megismerhette az alkotásait.

Gál István: 1989. május 10-én jöttem át a fiammal a „virágváros” nevet viselő partiumi Margittáról, mely elnevezést gyönyörű virágairól – főleg margarétáiról – kapta ez a kedves kisváros. Elsősorban a gyermekeim taníttatása volt az ok, ugyanis Margittán egyik napról a másikra megszűnt a magyar nyelvű oktatás. Kapcsolataim révén bejuthatott volna a fiam a naszód-bisztricai erdészeti szakközépiskolába – igaz, az én álmom volt régen, hogy erdész legyek –, ám ő nem volt hajlandó román iskolába járni. Ekkor megbeszéltük a feleségemmel, hogy én eljövök a fiúval, ő pedig egyelőre ott marad a lányunkkal. Itt egy évig jó barátainknál laktunk, s mivel annak idején vendéglátóipari technikumot végeztem Bukarestben, itt először a Szabadság étteremben voltam pincér, a fiam pedig távközlési szakon tanult tovább. Közben én pályázatokat írogattam, majd ’90-ben az utasellátónál lettem igazgató, majd a privatizálás kezdetekor átmentem egy vállalkozóhoz megtanulni, mi hogyan működik. Amikor ’91-ben kivettem bérbe egy bisztrót, addigra már a feleségem is átjött a kislányunkkal, és olyan éttermet csináltunk a régi lebuj-kocsmából, hogy a belvárosból is idejártak ebédelni. Még lakodalmakat, is rendeztünk. Aztán egy másik éttermet üzemeltettem, egy időben a Don-kanyar néven elhíresült kocsmával. Majd amikor eladták a fejem felől a bérleményt, megpályáztam a Maróti-kollégium konyháját, ott is sikerült egy elég jó éttermet létrehozni.

Fotó: Molnár Péter Fotó: Molnár Péter ©

Mikor kezdett művészetekkel foglalkozni?

Gál István: Édesanyám testvére, aki tanítóképzőt végzett Kolozsváron, majd Nagyszalontán tanított, gyönyörűen festett, hegedült, igen intelligens, sokoldalú ember volt. Én mindig ott sertepertéltem körülötte, figyeltem, mit csinál, aztán később már tanítgatott is, hogyan és mit rajzoljak. Közben jómagam is jártam hegedűiskolába akkoriban, mivel édesanyám inkább a zenére fektetett nagyobb hangsúlyt – koncertekre jártuk Nagyváradra, klasszikus zenét hallgatni. Igen ám, de egyszer Szilágysomlyóban a líceumban pályázatot hirdettek, hogy anyák napjára adjunk be képeket. Akkoriban a Nők Lapjában megjelent egy érdekes kép, egy női arc kontúrja negatív-pozitív beállításban, s egymásból kijött a két arc. Az egyik gyerek pedig ezt szépen lemásolta, sajátjaként beadta a pályázatra, és meg is nyerte vele az első díjat. Az én képeimet pedig mint a kártyalapokat, félig egymásra terítve rakták ki. Ekkor én felnyitottam a vitrint, kivettem a képeimet, a hónom alá csaptam, és eljöttem onnan. Ebből persze cirkusz lett, majdnem igazgatóit is kaptam érte, aztán végül rájöttek, hogy velem nincs mit kezdeni. Illetve mégis… Az aligazgató, aki egyben a földrajztanár is volt, megbízott, hogy adott időre rajzoljak meg vagy 15 szemléltető ábrát. Én akkor Bályokról ingáztam Szilágysomlyóra, és egy hét végén azt mondták: nem megyek haza, órára sem kell menni, tessék hozzáfogni és megrajzolni! Én meg is csináltam nagyon szépen, volt is sikerem!

Ekkor jött rá, hogy a rajzolást és festést önnek találták ki?

Gál István: Á, szerintem már csecsemő koromban! A viccet félretéve, az iskolában később már az óriásplakátnyi szemléltető eszközökön túl komolyabb kiállításom is volt, majd később agyagszobrokat is csináltam. A képzőművészeti főiskolára is szerettem volna felvételizni, de sajnos abban az időben nem volt, aki felkészítsen. Itt Debrecenben viszont, amikor 1995-ben Tamus István meglátta a fiatalkori akvarelljeimet, amiket még a szilágysomlyói gimnáziumi – pontosabban líceumi – évek alatt festettem, hívott, menjek fel hozzájuk a Medgyessy-körbe egy kicsit rajzolni. Fél év múlva már be is zsűriztek az őszi tárlatra. Így aztán bekerültem az úgynevezett elit csapatba, több tárlaton és egyéni kiállításon is szerepeltem a képeimmel.
Amikor a fiam megszületett, a feleségem azt mondta, hogy micsoda dolog az, hogy te ott „bohóckodsz”, én meg mosom a pelenkákat. Akkoriban nem is festettem, amikor azonban ’95-ben súlyos betegséggel megműtöttek, mire hazajöttem a kórházból, ajándékba kaptam egy rajzasztalt, az összes felszereléssel, annyira örült a családom, hogy megmaradtam. Később Hévízre jártam kezelésekre, és ott betértem több galériába is, ahol vettem is egy-két nekem tetsző festményt. Aztán ahogy otthon nézegettem, egyszer csak bevillant az agyamba, hogy na de miért adok én ezért pénzt, amikor ilyet én is tudok festeni! Ott helyben megvettem egy komplett akvarellfelszerelést, és elkezdtem festeni a szanatóriumban.

Szerencsére most már nyugodtan és legálisan „bohóckodhat”…

Gál István: Igen. Nekem gyerekkoromtól egy szép család volt az álmom, s hogy mindehhez az anyagi helyzetünk is biztosított legyen – aztán majd ráérek „bohóckodni”, ahogy a feleségem mondta, amikor elkezdtem rajzolni. Egyébként később Vitéz Ferenc A táncosnő halála című könyvéből tanultam meg, hogy kell figyelni és szeretni a szobrokat, például Medgyessy szobrait. Arra a pontra pedig, amikor már lehet „bohóckodni”, azaz alkotni, akkor érkeztem el, úgy érzem, amikor elég kemény munkával elértük azt a színvonalat, hogy most már időt tudok szakítani a hobbimra is. Ez 1995-re tehető, amikor mint említettem, elmentem a képzőművészeti körbe, ahol készségesen tanítottak. Elsősorban Tamus Istvánnak köszönhetek nagyon sokat, de ugyanígy említeném Lukács Gábort, akitől technikai fogásokat és a szellemi hozzáállást is elsajátítottam. Nagyon szép időszaka volt az az életemnek, jártunk alkotótáborokba, csak én valahogy nem éreztem magam soha velük egyenrangúnak.

Mi volt a legemlékezetesebb élménye?

Gál István: Az egyik kiállításomra bátorkodtam meghívni Bíró Lajos festőművészt, bár sokan mondták: nem fog eljönni. Amint megláttam, ahogy görbe botjára támaszkodva belép, kimondhatatlan öröm és egyben félelem fogott el. Bemutatkoztam, ő pedig a maga kemény modorában csak bólintott, s szigorú tekintetét körbejáratta a kiállított képeimen, majd megszólalt: „Azt hittem, egy dilettánssal állok szemben.” Sorban nézegette a képeimet, én árnyékként követtem, szorongva, mint egy vizsgázó diák. Egyik csendéletemnél megállt, felém fordult, felemelte a görbe botját, megfenyegetett, és azt mondta: „Fiam, akit az Isten ilyen formaérzékkel áldott meg, az miért »csacsog« a képein?”. Akkor értettem meg igazán, hogy Tamus István tanár úr miért „mázolta” össze a szerintem kész rajzaimat, mondva: fogd össze!

Mit szeretne még elérni a művészetében?

Gál István: Van az embernek egy ars poeticája, amihez tartja magát. Az enyém ez: a festészet nem életcélom, de életem szerves része. A lelkemben foglyul ejtett téli esték tűzhelyből kipattanó fényei, a nagymama meséi, a föld illata, és a táj drámaian tündéri történései, az elmú­lás és az újraéledés mind az, amit a szemlélőnek átadni szeretnék, hogy a béke, a nyugalom és a szeretet magvát ültessem szívébe.

– Kenyeres Ilona –

Névjegy

  • Név: Gál István
  • Születési hely, idő: Margitta, 1950.
  • Végzettség: vendéglátóipari főiskola, étteremvezető
  • Család: 1974-ben kötött házasságot Judittal, egy fia, egy lánya, három unokája van
  • Festőművészként számos csoportos és egyéni kiállításon, alkotótáborban vett részt








hirdetés