Iskola és média

Nagy érdeklődéssel olvastam a Naplónak a Magyar Pedagógiai Társaság rendezvényéről szóló beszámolóját („Az iskola nem ért a jelenekor nyelvén”) amelyben dr. Mészáros György, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar oktatójának debreceni előadásáról értesülhettünk (Napló, május 17.).

Ismerve és (részben) elfogadva a neveléstudomány művelőjének terepkutatási (diákok szerepébe helyezkedő) gyakorlatát és következtetéseit, az iskola és a média viszonyához kívánok néhány adalékkal szolgálni.

Kutatások sora bizonyítja a tömegkommunikációs eszközök személyiségre gyakorolt hatását, különös tekintettel az értelmes emberi megnyilvánulásokra és a kínálati szelekció szükségszerűségére. A média világa az egyén életében építő vagy romboló hatású lehet.

Az, hogy a hatások közül melyik érvényesül, az okszerű használat dönti el. Mindebben pedig a médiapedagógia kiemelt jelentőségű az alapfokú oktatástól a felsőoktatásig! A konstruktív életvezetést segítő értékek és normák felismertetésében a tanári szerepvállalás elengedhetetlen!

Amíg –egy reprezentatív vizsgálat alapján – tíz maturáló diák közül, mindössze négyen (!) tudnak „kapásból” öt Petőfi verset, három Móricz regényt, és három Shakespeare művet megnevezni, addig semmi szükség arra, hogy maguk az iskolák (!), celebek (sic!) meghívásával népszerűsítsék (?) a bulvársajtó „téves” szubkultúrát terjesztő, de (sajnos) populáris formáit. Katedrára engedni – bármilyen iskolában – a címlapsztárokat, több mint hiba! (Az un. „Don Quijote” jelenséggel amúgy is összemosódik a fikcionalitás és a realitás az egyénben.)

A média, mint szocializációs ágens, nem nélkülözheti az iskola/pedagógus véleményirányító szerepét. Ehhez a kompenzációs attitűdhöz a tanárnak kétségtelenül a tanulók dimenziójába kell helyezkedni, és döntenie kell: segítőleg lép fel a követendő és az elvetendő jelenségek megítélésében, vagy megmarad az ismeretátadás és számonkérés szintjén? Dr. Mészáros György a diákok idősíkjából vizsgálva („velük élve”) tesz kísérletet arra, hogy a hagyományos tanításba – az iskola falai közé – „emelje” a hétköznapi valóságot, vagyis azoknak a médiatartalmaknak a megvitatását, amelyek egyedül, kortárscsoportban, családban, szabadidejükben érik a diákokat.

A médiával ellentétben (tisztelet a kivételnek) az iskola nem rugaszkodhat el a valóságos élettől. Az oktatási intézményeknek tudásgyarapító és nevelő célzatú küldetésük van. Ezért abban már vitatkozom a kutatóval, hogy valamiféle „mindegy milyen áron”, csak szerettessük meg a fiatalokkal, ami ellen (akár éretlenségük okán) tiltakoznak, hóbortjaik pedig téves felfogásokban rögzüljenek. A tágabban értelmezett média magában foglalja a csillogó bevásárlóközpontokat, (ahol az előadó is kutatott) mint a szubkultúrák egyik fontos színterét. Mégsem javasolnám, hogy ezek és az iskola kapuk között átjárót/folyosót nyissunk.

Éppen elég „veszélyeket” rejtenek magukban a (erkölcsi kontrollt nélkülöző) tömegkommunikációs eszközök, különösen az internet világa, amelynek felhasználói körében nem az információnyerés, hanem az élménykeresés dominál (MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 2008.) David Buckingham brit professzor Médiaoktatás című, világhírű könyve több, mint módszertani „segédlet” azoknak a pedagógusoknak, akik kapaszkodót keresnek ahhoz, miként illeszthetők a tantárgyak kontextusába a tanításban a médiastratégiák, a kritikai tudatosság kialakítása, a digitális írás-olvasás észszerűsége.

Dr. Nagy Zoltán, főiskolai adjunktus, KFRTKF

 

Előzmény:

AZ iskola nem ért a jelenkor nyelvén