Értékrend mentén, mindig jó közérzettel

Akt.:
Rákász Gergely a program sajtóbeharangozóján
Rákász Gergely a program sajtóbeharangozóján - © Fotó: Molnár Péter
Debrecen – A klasszikus zene nem útakadály, hogy csak rendőri biztosítással lehessen a közelébe menni. Interjú Rákász Gergely orgonaművésszel.

Rákász Gergely koncertorgonista Amerikában tanult orgonálni, ahonnan több mint tíz évvel ezelőtt egy Magyarországon újszerű gondolatot hozott haza. Hangversenyein zenei idegenvezetést kínál a hallgatóságának, és a zeneszerzők életébe is betekintést ad. Szeptember 15-én a Magyar Református Szeretetszolgálat Nyilas Misi Ösztöndíj Program támogatásáért csendül fel játéka a Nagytemplomban. Életútjáról, szemléletéről és a közelgő koncertről beszélgettünk.

Hogyan lépett először kapcsolatba az orgonával?

„Elrontott” gyerek voltam, előbb ismertem Mozartot, mint Madonnát. Nem lehet klasszikus értelemben véve polgári családról beszélni a kommunizmus ideje alatt, de ez valami olyasmi volt. Volt otthon zongora, klasszikus zenét hallgattunk, sok könyv vett körül bennünket, és a vasárnapi ebéden az volt a menő, aki valamit olvasott, és nem az, aki az orrán át tudta felszívni a tésztát. Innen kinövekedve hoztam magammal egy életszemléletet és innen a gondolat, hogy miképp lehet ezt a közeget – amiről tudom, hogy fantasztikus – azok számára, akik nem ilyen szerencsés helyzetből indulnak, vonzóvá tenni. Erre épül az egész életem munkája.

Hogyan társult ehhez a segíteni akarás?

Amiről fent beszéltem, az egy elv, a munkám alapja, a klasszikus értékek felé terelni a nagyközönséget.

Pontosan tudom, hogy vágyálom, hogy a nagyközönség tömegesen fog megtérni a klasszikus művészet irányába, de hogyha nem is dolgozunk ezért az utópiáért, akkor mire való volt az életünk?”

Képzelje, micsoda világ volna, ahol az emberek a buszmegállóban klasszikus koncertekről vagy az olvasmányaikról beszélgetnek. Ha nem teszünk lépéseket azért, hogy eljöjjön ez a világ, akkor semmi esélyünk sincs – ez az egyik oldala. A segítés oldala, amiről itt szó van, a Nyilas Misi Ösztöndíj Program kapcsán az, ha valaki nem gazember, akkor amikor élete megnyugszik, elkezd azon gondolkozni, kinek tartozik hálával. Annak pedig több formája van, az egyik a hipokrita hála, amikor kiállunk egy térre, és ott hozsannázunk. Én azonban az aktív hálát szeretem, ami csendes. Nem villogni, nem cinkosan kikacsintani a kamerába, hogy én most mekkora jót tettem, hanem mondjuk odaállni egy ilyen történet mellé. Nagyon sok olyan ember van az életemben, akinek nem tudok eléggé hálás lenni, és soha nem fogom tudni megfizetni azt, amit értem tett. Vagy azért, mert nem szorul rá, vagy azért, mert már meghalt. Ez csak úgy működik, hogy az ember a következő generáció irányába adja tovább azt a jót, azt a rengeteg energiát, amit ő kapott.

Ön kinek hálás mindezért?

Sorolhatnék embereket, de akkor valaki biztosan kimaradna, mert ez egy nagyon hosszú sor. Hálás lehetek a szüleimnek, az amerikai orgonatanáromnak, de hálás vagyok az ellenségemnek is, vagy akár a Jóistennek, mert ha más ellenfelet ad nekem, erősebbet, aki el tud pusztítani akkor, amikor el akart, vagy ostobábbat, aki nem inspirál eléggé, akkor ezért, vagy azért, de kudarcot vallok.

Azt gondolom, minden sikeres életútban vannak pro és kontra erők, az egyik előre tol, a másik visszafelé húz és egy élet munkája ebben megtalálni önmagunkat. De ez egy méltó élet.”

Milyen érzés visszatérni a Nagytemplomba egy jótékonysági koncerttel?

Szeretem a Nagytemplomot, több lemezemet is itt vettem fel, nekem ez egy hazatérés. Ha jól megszervezik ezt a koncertet, akkor fantasztikus lesz. A saját csapatom szervezte koncertjeim ugyan mindig a kistemplomban vannak, mert az családiasabb. A Nagytemplom egy másik lépték, klasszikus zenei programmal telt házat csinálni itt komoly munka. Olyan nagy, hogy tudom, rendszeresen szöcskét kellene ennem valamelyik kereskedelmi televíziócsatornán ahhoz, hogy sikerüljön, már pedig nem szeretem a szöcskét.

Az egy más karrier, ha az ember a celebritás útját választja. De itt most egy hálózat dolgozik, akik remélhetőleg megtöltik a Nagytemplomot, hiszen ezúttal nem csak arról van szó, hogy ki az, aki Rákász Gergelyt szereti és eljön az orgonakoncertjére. Itt most össze kell kapaszkodnunk, és akkor nagyon sok jót tudunk tenni.

Számít az, amikor odaül az orgona elé, hány embernek játszik?

Ha ez számítana, akkor már enném a szöcskét a kereskedelmi csatornán. Karrierem, a munkám szempontjából nem, és nem is szabad azt nézni. Ha a célom az volna, hogy háromezer ember üljön ott, akkor nem orgonálhatnék úgy, ahogy akarok, talán nem is orgonálnék, hanem popslágereket énekelnék. Erről az oldalról nem számít, de amikor gyűjtünk egy ösztöndíjprogram számára, akkor viszont igen. Amikor 2005-ben hazaköltöztem Amerikából, akkor pontosan egy ilyen választás előtt álltam, hogy milyen karriert építsek itthon. Olyat, mint amilyet most ön lát, értékrend mentén, jó közérzettel, és sok elvégzett munka árán sikerrel, vagy ugyanezt a sok munkát beletenni valami celebségbe, amiben mondjuk én lennék Gergő, az orgonista, a Geri. Persze a tömeg, ami egy majomra kíváncsi a tévéből, lehet, hogy eljönne egy ingyenes koncertre, de talán már nem támogatna egy ösztöndíjprogramot.

Amerikából való visszatérése után hozta azt Magyarország, amit várt?

Többet hozott. Bizonyos körökben most megint divatos arról beszélni, hogy elmenni Magyarországról.

Én voltam odaát, a kerítésnek a másik oldalán, nagyon örülök, hogy elmentem, mert egyszerűen a világ ad olyan dolgokat, amik itthon nem evidensek azonnal.”

Ha megnézi, hogy élt Széchenyi, ő például elment, és hazahozta a legjobbat abból, amit a világ neki mutatni tudott. Kérdezem én, hogy az egyes ember nem tud Széchenyiként viselkedni? Túl nagy kihívás ez? Szerintem nem, sok honfitársunk élete példa erre. Magam is ezen igyekszem, nyilván nem Széchenyi nagyságban, de meg lehet csinálni ugyanezt: elmenni, körülnézni, látni, hogy mi az, amit jobban csinálnak, aztán hozzátenni itthon a magyar észt. Csak a ma emberének már nem divatos nemzetben, hazában gondolkozni.

Hogy hozta-e Magyarország? Hogyne! Lehet, hogy tudnék több pénzt keresni Amerikában az orgonálással, de hogy árazza be azt, hogy hetente két-három alkalommal látom a szüleimet? Hogy akkor, amikor éneklem a Csitári hegyek alatt kezdetű népdalt a kisfiamnak elalvás előtt, akkor kiszól az anyjának, hogy anya ezt te is ismered? És az anyja bejön, együtt énekeljük, mert ő is ismeri. Ezeket a dolgokat nem lehet beárazni.

Szeptember 15-i koncertjén egy zenei idegenvezetés tart a Nagytemplomban. Mit jelent?

Nem tekinthetünk úgy a nagyközönség hallgatójára, hogy mindent tud a zenéről. Ha ezt a bűntettet követjük el ellene, akkor ő udvariasan, de nem jön el, mert azt hiszi, hogy ő itt tanulatlan lesz, mert nem ismeri pontosan Bachot, nem tudja, mire kell figyelnie. Márpedig, ahogy fent említettem, a cél az, hogy ott legyen, és mind egy kicsit jobbak legyünk a koncert végén.

Úgy néz ki minden koncert, hogy mielőtt odaülök a billentyűkhöz, elmondom, hogy milyen ember volt aki írta, milyen élete volt, jó fej, vagy éppen egy bunkó volt. Ha olyan a darab, bele is játszom, azt mondom, hogy ezt hallgassa meg, figyeljen erre, mert fel fog tűnni. Végig van egy bennfentes érzete a hallgatónak, mivel van egy idegenvezetés a darab előtt. Magam is szívesebben megyek olyan kiállításra, ahol értem, hogy mit látok, mint olyanra, ahol csak kóválygok. Csak azt tudjuk szeretni, amit értünk, erre az alapelvre épül a koncertem zenetörténeti narrációja. Leonard Bernstein volt ennek a műfajnak a szülőatyja, de amikor hazatértem az ötlettel, volt olyan kollégám, aki azt mondta, Rákász olyan rosszul játszik, hogy beszélnie kell, hogy elviselhető legyen. Aztán évekkel később vetíteni kezdtünk a hangversenyeken, mert rájöttem, a ma emberének a szemét is le kell kötnünk valamivel. Ennek van egy kényes egyensúlya, mennyi vetítés, mennyi zene legyen. Évek óta kísérletezgetünk, hogy ez hol jó, és talán néhány éve megtaláltuk a helyes arányt. Akkor erre vélhetően ugyanaz a valaki névtelenül azt mondta, hogy Rákász olyan borzasztóan orgonál, hogy vetítenie kell. Aztán az az izgalmas, hogy mára drámaian romlott a színvonal, mert egyre többen beszélnek a koncerteken, sőt, már a vetítés is fel-felüti a fejét klasszikus zenészek között. Mint látja, izgalmas dolog úttörőnek lenni, kell hozzá egy jó nagy adag önfejűség, és egy kutyamentalitás, hogy lerázza az ember magáról a szamárságokat, mint eb a vizet.

Évről évre évfordulók alapján állítja össze a Lords of the Organ műsormenetét. Van-e kedvenc darabja ezek között, amely felcsendül majd a Nagytemplomban is?

Kicsit olyan ez, mint egy festőtől megkérdezni, melyik a kedvenc színe. Nehezen választanék. Gershwin Kék rapszódiájában rengeteg munkám van, az talán egy kedvencszerűség, kilenc hónapig készült az átirat, mire megtanultam. Ez egy piszok nehéz darab, és mire az enyém lett, összenőttünk. Rajongok Vivaldiért, mert olyan bájosan tudja nekünk eladni ugyanazt újra és újra, mint egy mai popslágeríró. Nagyon szeretem Bachot, aki olyan rendszerességgel, olyan átgondoltsággal ír, hogyha elpusztulna a világegyetem, akkor egy Bach-műből újra lehetne teremteni az egészet, akkora rend van benne. Debussytől a Holdfényt játszom, ami egy olyan érzékeny periódusban született, amikor szerelmes volt a legjobb barátja feleségébe. Ha beteljesedik a szerelme, tönkreteszi a barátságot, ha nem, na az meg milyen szerelem. Ezt a vívódást sikerült megírnia egy műalkotásban. Hallható lesz Bizet Carmenje, amely az egyik legnagyszerűbb operája, a párizsiak mégis utálták. 100 év volt, mire elfogadták, de el fogom mondani a koncerten, hogy ez hogy is volt. Az embert, az életet tanulhatjuk meg ezeken a koncerteken, erre felkészülni viszont csak egy élet munkájával lehet. Benne van az a szintetizálás, amelyet a saját élettapasztalataimon keresztül 40 éves koromra összekalapáltam. Talán valaki számára ennek is van értéke.

– Kiss Dóra –