„Teszem a dolgomat, aztán jön, ami jön”

Akt.:
„Teszem a dolgomat, aztán jön, ami jön”
© Fotó: Matey István
Debrecen – Legyél ötven, igyál ingyen! – fél évszázados lett a Tankcsapda frontembere, Lukács Laci.


Nemrég Debrecen város Pro Urbe díjával tüntették ki, sokszoros platinalemezes, nemzedékek nőttek fel zseniális dalszövegein. 29 éve alapította meg Magyarország legnépszerűbb rockzenekarát, a Tankcsapdát, a banda ikonjaként beturnézta a világ majd’ összes földrészét. Megvalósította gyerekkori álmát, de nem csak emiatt boldog, kiegyensúlyozott ember. Basszusgitáros-énekes, dalszerző, szövegíró, amatőr futó. Idén lett ötvenéves. Ő Lukács László.

„A fiú az utcáról rock and rol sztár lesz, így képzelte el” idézve a korai soraidat. Te így képzelted el, amikor anno eldöntötted, zenész leszel?

Alapvetően így képzeltem el, igen, volt egy idea a fejemben Az általam nagyra tartott rock and roll-sztárok poszterei voltak a falamon és az ő zenéjüket hallgattam. És valóban úgy képzeltem el, hogy majd egyszer rengeteg ember néz minket a színpadon, hallgatja a dalokat, amiket én éneklek, és ennek mindenki örül. Ez így is lett (nevet).

Mennyire volt benned kétely, hogy ez sikerülni fog, vagy belevágtál, és lesz a mi lesz?

Volt a pályafutásom során nem is egy olyan korszak, amikor egyedül csak én hittem benne. Én viszont végig hittem, különben nem is sikerülhetett volna. Nyilvánvalóan, amikor az ember kölyökként felteszi az életét valami olyasmire, aminek az esélye igen csekély, hiszen az ország keleti végében lakunk, ami nem éppen előny, szóval az nem kecsegtet azzal, hogy sétagalopp lesz. Nem is volt az. De ennek ellenére mindig hittem abban, hogy amit a fejembe veszek, azt vagy így, vagy úgy, de meg fogom tudni valósítani. Tegyük hozzá, az önmagában, hogy én hittem benne, még nem lett volna elég, ehhez kellettek megfelelő társak, és a megfelelő időben és helyen kellett lennünk. Az adott szituációkat pedig a lehető legjobban kellett kihasználnunk, a szó jó értelmében véve. Szóval nem pusztán csak az én hitem kellett hozzá, az csak az alap volt.

Mekkora szerepe volt ebben a szerencsének? Azt szokták mondani, hogy mindenhez kell Fortuna jó adag segítsége is.

Ez kétségtelenül így van, de én a szerencse szót, a köznapi értelmében, nem használom. Szerintem egy ember életében, vagy karrierjében nem a szerencsefaktor a meghatározó, inkább az, hogy a megfelelő lépéseket tudja megtenni, amikor kell. Persze, ezt más hívhatja szerencsének, hiszen oda kell érni a kapu elé, hogy a remek beadást a csatár a kapuba lője. De ehhez ott is kell lenni a gólvonal közelében. Inkább az elhivatottság és a céltudatosság, ami szerepet játszik ilyenkor. Igaz, az első években ez sokkal inkább volt ösztönös, mint tudatos, de 15-16 évesen is tudtam, hogy azt akarom csinálni, amit azóta is teszek.

llFotó: Matey István

A lényeg, hogy a „szerencsére” is készen kell állni.

Ez így van. Meggyőződésem, hogy minden ember életében vannak olyan pillanatok, amikor, ha a megfelelő döntéseket hozza, akkor az élete jobb, sikeresebb irányt vehet. Vannak olyanok, akik ezt jól használják, vannak, akik kevésbé, vannak, akik meg lusták mindehhez. Szokták mondani, hogy az a lusta, aki csak várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön. De az az igazán lusta szerintem, aki még a száját kinyitni is rest (nevet). De félretéve a viccet: azokat a lehetőségeket, amelyeket ki tudtunk használni, azokat meg is kellett teremteni. Persze volt, amikor csak a sors egyszerűen úgy hozta, hogy adódott egy ziccer, amit „csak” be kellett rúgni.

Mesélj kérlek kicsit a gyerekkorodról, hol nőttél fel, és mi szerettél volna lenni, mielőtt elkapott a rockgépszíj?

Debrecenben születtem, mindig is itt éltem. Innen indulunk, és ide érkezünk, még ha sok időt töltünk is a városon kívül, a munkánkból adódóan. Debrecen szélén nőttem fel, 10 éves koromig a Határ út környékén éltem. Ott volt egy jókora gödör, ahol nyáron az ott összegyűlt vízben a békákkal játszottunk, télen meg a megfagyott vízen korcsolyáztunk. Vagyis ideálisan falusi gyerekkorom volt tízéves koromig. Akkor beköltöztünk az akkor újonnan épült Újkerti lakótelepre a szüleimmel, ott laktam huszonhét éves koromig. Tipikus vidéki gyerekkorom volt tehát, és nagyjából 12-13 lehettem, amikor megfogalmazódott bennem, hogy én a zenével akarok foglalkozni. Addig meg úgy voltam, mint szinte mindegyik kis srác: tűzoltó és vadakat terelő juhász akartam lenni. Bár ha belegondolok, ezeket a foglalkozásokat pont nem akartam űzni, de űrhajós, illetve vadászpilóta szívesen lettem volna. Mióta az eszemet tudom, a zene mellett a repülés foglakoztatott leginkább. Ezért is voltam tíz éven keresztül aktív ejtőernyős, és most is igyekszem, bármilyen eszközzel a levegőbe emelkedni. Azóta is nagyon érdekelnek a repüléssel foglalkozó újságok, könyvek, filmek. Aztán amikor kiderült, hogy pilóta csak akkor lehetnék, ha hivatásos katonának állnék, amihez már akkor sem fűlt a fogam, így erről az álomról letettem hamar. Ami könnyen is ment, mert ekkor már javában gitároztam.

Mi volt az első zenei élményed? Ki által fertőzött meg ez a műfaj?

Kilenc-tízéves lehettem, amikor megragadott a zene, bár az még nem rock volt. De már nem csak a rádióból, a háttérből zörgő valami volt számomra. Abbáról, Boney M.-ről és Beatlesről beszélek most. Akkor kezdtem célirányosan hallgatni a muzsikát, és emlékszem, az Abbától a Money, Money, Money című dalától már tízévesen is el voltam esve, hogy miként szólnak a dobok, a vokálok, a zongora, a fúvósok! Kész voltam teljesen, hogyan lehet ilyen baromi jól megírni és meghangszerelni egy dalt! Nem sok idő telt el, és a jelenlegi Neonhal énekes-gitárosának, aki korábban a Vörös Kakasban és a Tomi szomorúban is játszott, Nagy Tominak az unokabátyja, aki tőlünk néhány évvel idősebb volt, megmutogatta nekünk az első Rolling Stones-, Doors-, Jimi Hendrix-, Muddy Waters-féle zenéket. Onnantól kezdve eldőlt minden kérdés. Ráadásul a srác már tudott néhány akkordot a gitáron, és az első fogásokat megmutogatta nekünk. Amikor úgy ahogy, de már el tudtam játszani a Johnny B. Goodot, egyértelmű volt, hogy ez az én utam.

Több bandában is játszottál a TCS-t megelőzően – PG csoport, Vörös Kakas –, mi inspirált arra, hogy megcsináld a saját bandádat?

Valóban, a Tankcsapdát megelőzően két együttes volt, amiben aktívan játszottam, most nem számítva a mindenféle alkalmi formációkat: a Vörös Kakasban és a PG-ben muzsikáltam, felvételeket készítettünk és koncerteztünk. Ezekben a bandákban basszusgitáros voltam és vokalista, és volt olykor egy-két szóló énekes dalom, de ott nem frontember voltam. Ám én világéletemben vágytam arra, hogy én legyek a központban. Egyfajta zenei önkielégítésnek indult a Tankcsapda. A korábbi két zenekaromban is jól éreztem magam, de egyre inkább rájöttem, hogy az én zenei ízlésem egyre inkább kezd a keményebb zenék felé fordulni. Szerettem volna végre valami nagyon hangos, nagyon torz, nagyon kiabálós dolgot csinálni. Erre kiváló alkalmat teremtett ez az oldalági projekt. A TCS megalakulásának semmiféle nagy világmegváltó célja nem volt. Buzsikkal és Labival együtt lógtunk amúgy is naphosszat, együtt keltünk, együtt feküdtünk, piáltunk, a zenei érdeklődésünk is hasonló volt, ezért kézenfekvő volt, hogy megpróbáljunk kótogni egy pincében. Később jött az ötlet, hogy ha már ilyen jól érezzük magunkat közben, miért nem csinálunk egy koncertet.

ll2Fotó: Matey István

Hogyan jött el az a pont nálad, hogy akkor a másik két zenekarodból kilépj?

Ez érdekes, mert a PG akkoriban éppen felszálló ágban volt, egyre több koncertmeghívással, egyre nagyobb ismertséggel. Én mégis azt gondoltam, hogy egy ilyen csörömpölős, hangos, zajos, koszos, sokak által megmosolygott zenekarral, mint a ‘Csapda, egyszerűen jobban érzem magam. Nem is emberi értelemben, hiszen ma is jóban vagyok a régi srácokkal, csak valahogy a TCS által nyújtott zenei közegben, abban a lepukkant, punkos atmoszférában jobb volt nekem akkor. Úgyhogy mondtam a korábbi zenésztársaimnak, lehet, életem legrosszabb döntését hozom meg, de amúgy szerintem nem, és az élet majd eldönti, hogy helyes volt-e vagy sem.

Melyek voltak a legnagyobb hullámvölgyek vagy rossz döntések az életedben?

Válasszuk külön a mélypontokat a rossz döntésektől! Már csak azért is, mert ha valaha rosszul is döntöttem magánéleti, vagy zenekari kérdésekben, azokat sem bánom egyáltalán. Szerintem minden egyes vargabetű, amit megtesz az ember az életben, szükséges ahhoz, hogy azzá váljon,

akivé lett. Nem gondolom, hogy bármit is másképpen kellett volna csinálnom az életemben. Persze voltak nehezebb időszakaim, nyilván a tagcserék mindig egy krízishelyzetet jelentettek, és mindig emberi okok miatt kellett ezeknek megtörténniük. Ezek hasonlóak a párkapcsolati szakításokhoz, amikor fájó szívvel, de el kell, hogy engedd a másikat, mert már nem működik jól a kapcsolat. A magánéletem mélypontja például a szüleim elvesztése volt, ahogy mindenki másnak is az életében. De ha jobban belegondolok, igazán túl sok okom a panaszra sohasem volt. Ha csináltam is magamnak olykor balhét, mondjuk egyszer-kétszer összetörtem magam ejtőernyőzés közben és kórházban kötöttem ki, ezeket mind magamnak kerestem. Úgyhogy olyan különösebben nagy pofonokat, amiket nem én kértem, olyanokat nem kaptam.

Hogyan élted meg a felnőttkornak azt a traumáját, hogy egyszer csak ott áll az ember a szülei nélkül?

Az egy fájó pont az életben, de ez a normális medre a dolgoknak, sajnos. Apám tizenkét évvel ezelőtt halt meg, anyukám pedig két és fél éve. Akkor éreztem magam először felnőtt embernek, amikor szülő nélkül maradtam. Igaz, már közel ötven voltam, de addig volt szülőm, és gyerek voltam a szó szoros értelmében.

Kérlek mondd el, miért lettél vegetáriánus!

Ez nem egy egyik napról a másikra való döntés volt. Világéletemben állatbarát voltam, a hozzájuk fűződő szeretetem idővel oda vitt el, hogy már nem akarom megenni őket. Miattam már ne kelljen elvágni egyetlen csirke nyakát soha! Ez egy folyamat volt, először csak kevesebb húst ettem, aztán egyre inkább éreztem, hogy a kis boci, a bárány annyira aranyos, a fene se akarja megölni. Szeretgetni akarom, hogy bégessen, nem pedig azt, hogy folyjon a vére. De sosem akartam senkit ebbe az irányba terelni, nincs rossz viszonyom azokkal, akik húst esznek, egyébként a zenekarban Sidi is meg Tomi is eszik. Ha a világ engem békén hagy, én is békén hagyom, ez tök egyszerű dolog. Nem, nem vagyok vegetáriánus sznob, egyszerűen én csak úgy érzem jól magam a bőrömben, hogy nem eszem meg az állatokat.

Eltelt ötven év, és ha Ozzyt vesszük példának, aki nem emlékszik a 70-es 80-as évekre, akkor te hány éves lehetsz nettóban?

Nem tudom. Azért az, hogy mi debreceniek vagyunk és nem éltünk mondjuk Los Angelesben, de még csak Budapesten sem, az már nagyon sokat hozzátett ahhoz, hogy meg tudjunk maradni normális embereknek mentálisan és fizikálisan is. Ha a fővárosba költöztünk volna, akkor én nagyon belecsúsztam volna ebbe a rock and roll-sztoriba. Az előbb Ozzy egy interjúját idézted, nekem nyilván nincsenek ekkora lukak az életemben, de a kilencvenes évek közepe az nekem is inkább csak dereng. Megjöttek az első komolyabb sikerek, akkor éltük meg először, hogy már szállodában alszunk, már jönnek a csajok és mindig van a kezemben egy pohár viszkikóla. Amikor először megéli az ilyesmit az ember, akkor elhiszi magáról, hogy na, megérkezett.

A szövegeidből azt szűröm le, hogy egy útkereső, felsőbb hatalomban hívő ember vagy. Hogyan állsz ezzel a kérdéssel?

Hívő ember vagyok, és elég régóta beszélek erről. Már a Jönnek a férgek albumon is volt olyan dal, hogy „Van ördög, van Isten”, tehát nem rejtettem véka alá ez irányú gondolataimat. De ez olyan, mint a vegetarianizmus, senkit nem akarok téríteni. Nem vagyok templomba járó ember, a dogmatikus része ennek soha nem vonzott. De mindennap imádkozom, tehát ilyen értelemben mégis csak gyakorolom a hitemet. Saját imát szoktam mondani, másmilyet nem is tudok. Ha kérni akarsz egy sört a pultostól, akkor sem úgy kéred, hogy adj nekem egy olyan italt, ami árpából, komlóból stb készül, hanem úgy, hogy tudsz adni egy sört? Király! (nevet)

Mennyire riaszt meg az, hogy 50 lettél?

Semennyire. Az életem minden időszakát szerettem megélni, ezt is szeretem, és bízom benne, hogy ez így lesz 10, 20, 30 év múlva is. Persze, lehet, hogy most kilépek az utcára, fejemre esik egy cserép és befejeztem. Ahogyan az is lehet, hogy még százévesen is röhögcsélni fogok. Miért is félnék az öregségtől? Jó esetben mindenkit utolér, remélem, engem is. A fontos, hogy az ember úgy élje az életét, hogyha eljön az a pillanat, hogy az életünk ebben a formában véget ér, akkor ne legyen benned hiányérzet, hogy ezt meg azt megcsinálhattam volna, csak lusta voltam. Ez lényegesebb, mint az, hogy ki hány éves.

Tehát nincs vége azzal, hogy ránk zárják a koporsót?

Ez egy másik, terjedelmesebb beszélgetés témája lehetne. Úgy vélem, nem a bölcsőtől a sírig tart a lényünk, de most ebben az életben vagyunk, most azt teljesítsük ki, amire itt és most hivatottak vagyunk.

Mennyinek érzed magad valójában lelkileg, illetve fizikálisan?

Van, amikor lelkileg csak 12-nek, és van, amikor fizikálisan 112-nek. Remélem, hogy az életem jelentős részében meg tudom valósítani azt, hogy se külsőre, se viselkedésmódra ne legyek se infantilis, se koravén. Ez van, amikor sikerül, van, amikor kevésbé. De bízom benne, hogy a környezetemet túlságosan nem fárasztom ezzel. Egyébként néha igen, és néha ők is engem. (nevet)

Mit csinálsz, amikor rossz passzban vagy?

Hát berúgok! (nevet). Ha van rá lehetőségem, akkor elmegyek a kutyával és sétálok egyet az erdőben, az kicsit kimossa az agyamat. Végiggondolom ilyenkor, hogy mi az, ami miatt rossz napom van. Aztán tízből kilencszer kiderül, hogy amúgy semmitől. Csak sok emberben van ilyen önsajnálat, hogy jaj, de szörnyű az életem. És amikor megkérdezem, hogy miért is szörnyű? Van cipőd, nadrágod, van mit innod, van mit enned, vannak szeretteid, fedél a fejed felett? Igen. Akkor meg mi a franc is a bajod? Nyilván nem vagyok én ennyire „píszi” buddhista, nekem is vannak rossz passzaim, de igyekszem magamban ezeket a helyén kezelni.

Mikor veszed el a menyasszonyodat?

Még ebben az évben. Életemben először és reményeim szerint utoljára megnősülök.

Akkor vannak még nagyszabású tervek a magánéletedben is.

Abszolút, később könnyen jöhet a családalapítás is. Nézd, mindenki próbálja belém beszélni, hogy ez az ötven év, valamiféle vízválasztó. Szerintem egyáltalán nem az, a 49 sem volt semmivel se rosszabb vagy jobb, és remélem, az 51 se lesz. Ahhoz, hogy az idén fogok megnősülni, semmi köze annak, hogy most ötven lettem. Megtörténhetett volna akár tíz évvel korábban is, vagy mondjuk soha. Azért történik meg most, mert most álltak össze a csillagok, és jutottunk el a oda, hogy összeházasodunk. És nagyon örülök, hogy pont ő lesz az, akit feleségül veszek.

Meddig lehet ezt a rock and rollt aktívan művelni? Van-e benned félsz emiatt?

Én ettől nem félek, tudom, hogy előbb utóbb abba kell majd hagyni. Hogy mikor, azt nem lehet tudni előre. Nyilván amit lehet, megteszek annak érdekében, hogy minél később jöjjön el. Ezért sportolok, ezért figyelek oda a táplálkozásra. Tulajdonképpen a reggelenkénti futást is a munkám részének fogom fel, ami ahhoz kell, hogy a fizikális állapotomat megőrizzem, és minél tovább tudjak a színpadon állni. Ahogyan látjuk, hetven pluszosan is lehet aktívan turnézó életet élni, lásd Steven Tylert, Mick Jaggert, de van sok magyar zenészpélda is erre, például Nagy Feró is elmúlt hetvenéves. Vagyis miért is kéne a következő húsz évtől félnem? Nem félek attól, hogy így lesz, mert előbb-utóbb így lesz. Illetve azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy egyszer én mondom azt, hogy bár még bírnám, de én már megtettem elég kilométert, itt a gitárom, vigye tovább valaki más ezt. A Tankcsapda nem fog sosem feloszlani, csak akkor, ha mi abbahagyjuk. Ha ez a banda megszűnik, az egyszer lesz.

Hogyan képzeled el a világot, és benne magadat 15 év múlva?

Egy újabb, hosszú beszélgetés témája lehetne, hogy mit gondolok a világ folyamatairól. Ha 15-20 év múlva lesz lehetőségünk arra, hogy turnézzunk, csarnokokban, klubokban, fesztiválokon, akkor az azt jelenti majd, hogy a világ mégsem lett annyira szar hely. Nyilván a technikai feltételek folyamatosan változnak. Mondjuk ha ma megkérdezel egy tizenöt éves srácot, hogy fent van-e az iwiwen, akkor csak néz rád, hogy mi van? Pedig az nem is volt olyan régen. A tempó nagyon gyors, változik a világ, benne a zene helyzete is. Manapság tízezrek gyűlnek össze olyan emberek „koncertjére”, akiknek annyi dolguk van, hogy a pendrive-ot bedugják a laptopba, megnyomják a play gombot és kész… Nem tudom, mit hoz majd a jövő 15-20 év múlva, de igazán mélyen nem is érdekel. Teszem a dolgomat, a legjobb tudásom szerint, aztán jön, ami jön.

Tamás Nándor


Fotó: Tankcsapda
Budapest, Debrecen - Tegnap este új tulajdonosa átvehette a Tankcsapda frontemberének autóját. Lukács Laci egy hónapja jelentette be, hogy szeretné felajánlani egy arra érdemes személynek saját gépjárművét. Idén ötvenéves Magyarország legnépszerűbb rockzenekarának frontembere Lukács Laci. A Tankc...

Fotó: unideb.hu
Debrecen - Már a záró gálakoncertre készülnek a Debreceni Egyetem első könnyűzenei kurzusának résztvevői. A fiatalok zenekari munkájába és felkészülésébe a véghajrában pillantottak be a Tankcsapda tagjai: Lukács Laci, Fejes Tamás és Sidlovics Gábor. Az egyéni képzéseket kiegészítve három zenekar ...








hirdetés