Interjú Gyöngyösi Andrással: „A hatodik hely az én szememben kudarc”
A hatodik helyen áll az esztendő végén a Debrecen-Fujitsu a férfi élvonalbeli vízilabda-bajnokságban, s bár ez összecseng az idény elején kitűzött célokkal, Gyöngyösi András vezetőedző nem elégedett. A pólósok trénere ezt azon interjú során árulta el, amely a Napló szerkesztőségében készült vele; a beszélgetés első része alább olvasható.
Ha értékelésre kérjük fel, pár mondatban aligha tudja összegezni ezt az évadot, hiszen elég hektikus volt ez a szezon.
Gyöngyösi András: Ha azt tekintjük, amit az idény előtt, júliusban mondtam, hogy idén már olyan csapatot raktunk össze, amelyik a kiscsapatokat simán veri, a nagycsapatokkal pedig partiban lesz, és az ötödik-hatodik helyért leszünk versenyben, akkor azt mondom, hogy elégedett is lehetnék – mert ez kifelé jól is néz ki. A kiscsapatokat tényleg könnyen megvertük, bármelyik nagycsapattal végig partiban voltunk – esélyünk is volt a győzelemre, a pontszerzésre –, tehát tényleg elégedett is lehetnék, de nem vagyok az. Úgy érzem, ebben a csapatban több van, és reméljük, hogy ez tavasszal érvényesülni is fog. De összességében azt mondom, hoztuk a papírformát. Úgyhogy most elégedett is lehetnék, de akkor igazából nem én lennék. A játékosoknak is elmondtam, a hatodik helyre nem ilyen csapatot csináltunk volna. A hatodik hely ezzel a csapattal – akkor is, ha az ötödik pozíció nagy bravúr lenne – az én szememben kudarc. A játékosok – úgy érzem – ehhez még nem igazán nőttek fel, sajnos még nem kerültek erre a hullámhosszra, és talán ez hiányzott ahhoz, hogy elérjünk egy-egy bravúrgyőzelmet akár Egerben, akár Szolnokon, akár a Honvéd ellen. Amíg nem érjük el, amit szeretnénk, addig megyünk előre.
Az elmúlt évben valóban bravúrt ért el a Debrecen-Fujitsu. Akkor a csapategység tényleg nagyon erősnek tűnt, most a jelenlegi együttesen még nem érződik ez. Csak a kívülálló látja így, vagy ön is így érzi?
Gyöngyösi András: Az alsóbb régiókban sokkal egyszerűbb csapategységet kovácsolni, mivel a játékosok általában egy szinten vannak. Amikor elérkezel a legfelsőbb szintre, ott a játékosok már profik. A feladat az, hogy ezt a profizmust a cél irányába állítsuk be. Nem azt várom el, hogy a játékosok szeressék egymást, mert ez a mi korunkban sem volt így – bár az másfajta profizmus volt. Hanem az szükséges, hogy az edzéseken tökéletes munkával, alázattal, megfelelő életmóddal mindent megtegyenek a siker érdekében. Megmondom őszintén, tizenhárom, de akár tíz olyan játékost már nehezen lehet találni, aki ilyen simulékonyan elvan egymással és nagyon jó csapatot alkot. A játékosok ezt a szintet tekintve még nem egészen profik, nincs meg az a mentalitás – egyedül Mitrovicsot tudom kiemelni. Sokan úgy vannak vele, hogy eljátszok egy évet, aztán lesz, ami lesz, ez az esztendő megvan. Pedig a mai sportban meg általában a világon semmi nem erről szól, itt minden percben élethalálharcot kell kialakítani és azt fenntartani, s akkor lehet teljesíteni. Manapság túlélésre játszani sehol nem lehet; bárhol nem teljesítesz, holnap már az ajtón kívül vagy. Most van két hónapunk, és számunkra igazán a play off-ban kezdődik az egész. Az első lépéseket megtettük, de ezen az úton még le vagyunk maradva.
