A múlt század írói sereglését kutatja

Bakó Endrét az irodalom szeretete és az írás öröme már az egyetemi éveiben is megkísértette
Bakó Endrét az irodalom szeretete és az írás öröme már az egyetemi éveiben is megkísértette - © Fotó: Péter Imre
Debrecen – Írásaiból, riportjaiból, előadásaiból a mezítlábas alföldi alkotók is megismerhetők. Interjú dr. Bakó Endre Toldy Ferenc-díjas irodalomtörténésszel.

A ma nyolcvan­éves, Derecskén született irodalomtörténész gimnáziumi tanárként, népművelőként, kulturális újságíróként, könyvkiadóként, majd a Hajdú-Bihari Napló főszerkesztőjeként tevékenykedett. Az irodalom szeretete, az írás öröme már egyetemi évei alatt megkísértette. Talán ezért is lett a tanárból újságíró, majd a tudományos ismeretterjesztés képviselője. Előbb a Napló, majd az Egyetemi Élet és az Alföld hasábjain publikálta cikkeit, kritikáit, tanulmányait. Szervezte és vezette a város és megye első könyvkiadóját, a Csokonai Kiadót. Főszerkesztőként csaknem kilenc évig irányította az akkor nagy példányszámban megjelenő Hajdú-bihari Naplót. Az országhatár két oldalára került Bihar irodalmi értékeinek odaadó, de elfogulatlan kutatója. Nála nem sokan tudnak többet Debrecen huszadik századi irodalmi életéről.

Kisgyermekként megismerte a háború borzalmait Debrecenben, majd menekültként, Passauban. Ezek hogyan hatottak későbbi életére?

Hatéves kisgyerekként átéltem az amerikaiak 1944. június 2-i hatalmas bombatámadását Debrecenben, a Borz utcában, lakóházunk pincéjében. Nem tudom elfelejteni, hogy a légnyomás következtében még a mi pincénk homokja is fel-felszállt vagy tíz-húsz centire. Édesapámat behívták katonának, édesanyám a testvéreimmel Pernyéspusztára, legidősebb, tanítónő nővéremhez menekített bennünket.

De itt sem maradhattunk sokáig, az oroszok már Váradot ágyúzták. Két lovasszekéren menekültünk nyugat felé. Regénybe illő, ahogy sok-sok napos szekerezéssel Rákoscsaba, Esztergom, Bécs érintésével Passauig jutottunk el. Egy német gazda a tyúkólját engedte át szállásnak, majd egy amerikai táborba kerültünk. Ezek az élmények régebben sokszor visszajártak álmaimban, ma már ritkán.

Derecskei gyermekéveimről kevés emlékem maradt, az immár városi rangra emelkedett szülőfalumba mostanában szívesen járok vissza, az ottani Tanka János irodalmi körbe.

Úgy tudom, hogy a Fazekas gimnáziumban Nagy János magyartanár vette védőszárnyai alá.

Amikor 1945 végén egy amerikai szerelvénnyel hazaérkeztünk Pestre, majd onnan valahogy Debrecenbe, a lakásunkat foglaltnak találtuk, idegenek költöztek bele. Szerencsére a frontról egészségben hazaérkezett édesapánk is. Szüleimnek sok utánajárással sikerült a házunk egy részét visszaszerezniük. Egy év késéssel kerültem elemi iskolába. Az államosítás miatt az ötödik osztályt az egykori zsidó iskolából átnevezett „kis Fazekasban” kezdtem, a hetedik-nyolcadik osztályt egy év alatt végeztem, úgynevezett ugrató osztályban. Tanulmányaimat a Fazekas Gimnázium orosz–humán tagozatán folytattam. Latint is tanulhattunk, a harminckettes létszámú osztály csaknem fele orvos lett. Sajnos, 16-an már itt hagytak bennünket, de az élők három havonta találkoznak. Kiváló tanáraink voltak egytől egyig, dr. Nagy János tanár úr életre szóló hatással volt rám. A magyar nyelvet és irodalmat tanította, a kötelező tananyagon kívül sok mindent elénk tárt, olyasmit is, ami majdnem tilos volt. Így Sinka István, Szabó Dezső és más mellőzött író munkásságába is bepillanthattunk. Magyar–orosz szakra jelentkeztem, végül magyar–történelem szakon végeztem. Hogy miért, az hosszú história…

Az ember életútjára véletlenek is hatnak. Miért döntött úgy, hogy elhagyja a tanári pályát?

Végzés után, 1961-ben, a hajdúnánási Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumba kerültem. Nagyon szerettem tanítani, két évig voltam az egyik osztály főnöke. Közben átgondoltam az életemet, Debrecenbe akartam visszakerülni, mert már korábban irodalmi-kritikusi ambícióim támadtak. A Népművelési Tanácsadóban, majd a megyei tanács művelődési osztályán kaptam állást. Alig másfél év telt el, amikor a Piac utcán véletlenül összefutottam az egyetemről ismert Bényei Jóskával, aki a megyei lapnál dolgozott. Kért, hogy írjak könyvkritikákat. Egy újabb találkozáskor a Pál sörözőben agitált, hogy menjek újságírónak. Elég sokat töprengtem rajta. A megyei tanácsnál osztályvezetőm, Kigyós Sándor ugyanis arra kért, hogy ne tekintsem ugródeszkának a tanácsi állást, és hát akkoriban Brezsnyev hatalomra kerülésével a politikai helyzet is fenyegetőbbé vált. Végül hosszas tipródás után, baráti rábeszélésre, 1964 december elsejétől a Napló kulturális rovatához kerültem. Az 1965/66-os tanévben elvégeztem Budapesten az újságíróiskolát.

be2

Fotó: Péter Imre

Művelődéstörténeti tett volt a Csokonai Könyvkiadó létrehozása. Mégis alig három évet töltött a kiadó élén. Miért?

1969-től 1972-ig hároméves kitérőt tettem az Egyetemi Élethez, annak szerkesztője lettem. Innen a Naplóhoz Pallás Imre főszerkesztő hívott vissza rovatvezetőnek. Később, már Bényei József vezetése alatt főmunkatárs lettem. 1988-ban bízott meg a minisztérium a Csokonai Kiadó megszervezésével. A csaknem hároméves kiadóvezetői munkám során megteremtettük a megyei könyvkiadás bázisát, szóhoz juttatva a város íróit, költőit is. De a rendszerváltozás új helyzetet teremtett a szakmában, egy pár hét alatt 24 helyett 450 könyvkiadó jött létre az országban. Innentől kezdve a könyvkiadás újra üzletté vált.

A vidéki újságírás meghatározó fellegvára volt a Napló. Hogyan tudták ezt elérni?

Bényei József 1990-ben betegsége miatt nyugdíjazását kérte, s mivel a Napló már eloldozta magát a szocialista párttól, ezért a főszerkesztői állást nyilvánosan meghirdették, s az igazgatónő a kollektívára bízta a döntést. Gondolkodtam a pályázatom, aztán a végső lökést pedig az adta, hogy a határidő lejárta előtti napon öt-hat újságíró kolléga a laptól felkeresett. Különböző indokokkal kérleltek, hogy pályázzak. Megtettem. Négy pályázat érkezett be. A választást ügyvéd és közjegyző jelenlététben, minősített szavazattöbbséggel megnyertem, 1990 június 15-ével kineveztek a lap főszerkesztőjének. Hiszem, hogy munkatársaimmal a következő években is jó lapot csináltunk, bővítettük az oldalszámot, formátumot váltottunk, mellékleteket adtunk ki, és semlegesek lévén – egyetértve a lap új osztrák tulajdonosaival – minden párttól egyforma távolságra álltunk. A Hajdú-Bihari Napló már Bényei József idejében is – a Dunántúli Naplóval együtt – az ország legjobb vidéki lapja volt. Remek újságírói gárda érlelődött az évek során, került ki tőlünk mások mellett egyetemi docens, főszerkesztő másutt, képzőművészeti szakíró, író, debreceni alpolgármester, sőt a Nemzeti Színház igazgatója is.

Miért van, hogy a történelmi Bihar – Erdélyi Józseftől Sinka Istvánig, Hegyesi Jánostól Horváth Lajosig – sok népi írót, költőt bocsájtott útjára?

Valóban érdekes, hogy a mezítlábas csapat jórészt e vidékről indult a Parnasszus meghódítására. De ez nem mindegyiknek sikerült. Aki nem került bele az irodalmi köztudatba, mint Erdélyi, Sinka, Nagy Imre, az szociográfiai jelenségként érdekes. Sok oka van a bihari táj érlelő hatásának. Itt mindig nagyobb volt a nyomor, és az itteni nép fantáziadús, mesélőkedvű, akár az erdélyiek.

Eddig tizennyolc könyvet tett az olvasók asztalára. Úgy tudom, most két könyvén is dolgozik. Születésnapjára elkészül a Szabó Magdával foglalkozó könyvével?

Tizenhárom könyv és néhány önálló füzet tellett tőlem. Tanulmányaim nagyobb része Debrecen irodalmával foglalkozik. 2003-ban megkaptam az Irodalomtörténeti Társaság Toldy Ferenc-díját, azóta merem az irodalomtörténész címet is használni. Valóban foglalkozom Szabó Magda munkásságával, megörökítve a vele folytatott beszélgetésemet is. Remélem, idén megjelenik. Feltártam huszonöt XX. századi író és Debrecen kapcsolatát, Vendégjárás Árkádiában címmel. Ezt a Déri Múzeum fogja gondozni.

Hivatalos elismerésekben nem bővelkedik. Mégis elégedett?

Díjakkal valóban nem tudok dicsekedni. Nem mintha nem esne jól az embernek a kitüntetés, de valahogy nem ebben látom a munkásságom megbecsülését, hanem abban, hogy könyveim ott vannak a könyvtárak polcain, és mind a mai napig hívnak irodalmi előadásokat tartani. 61 éves koromig újságíró voltam, ez a foglalkozás eléggé szétszórja az ember idejét. De, amit terveztem, nagyjából elvégeztem. Könyveim és tanulmányaim megírásához a családom és baráti környezetem egyként ad impulzusokat. Igazán elégedett persze akkor lennék, ha a sors adna még három-négy évet, hogy minden tervemet megvalósítsam. Akkor elmondhatnám G. B. Shaw-val, hogy nagyszerű élete annak volt, aki annak a célnak érdekében használódott el, amelynek értelmét ő maga ismerte fel.

Péter Imre