A lényeg a poháron kívül van!

Akt.:
Csanádi Tibor
Csanádi Tibor - © Fotó: ÉM
Miskolc – Nem az ital a lényeg, hanem a hangulat, a látnivaló és természetesen az emberek – vallja Csanádi Tibor, a kocsmaturista. Interjú: Csanádi Tibor kocsmaturistával.

„Képzeld, egy kocsmaturista járt ma nálunk, és a Facebookon is posztolt innen egy fotót!” – mesélte a közelmúltban a kedvenc helyem tulajdonosa a pultossal egyetemben. Ettől kezdve körülbelül három dolog érdekel: Mi az, hogy kocsmaturista, miért lesz valaki kocsmaturista és ki volt az, aki nemrég Miskolc kocsmáit tesztelte? Néhány hét és egy kis szervezkedés után aztán stílusosan egy kocsmatúrán tudtam beszélgetni – meg persze pertut inni – Csanádi Tiborral, becenevén Uluval, a Kocsmaturistával, aki minden kérdésemre válaszolt.

Nem túl régen élesítetted a Kocsmaturista blogon a Miskolcról szóló második írást: „Miskolc 18 kocsma után” címmel. Adódik a kérdés: Milyen Miskolc tizennyolc kocsma után?

Kezdjük azzal, hogy hogy zajlik egy város megismerése nálam. Alapvetően legtöbbször a nulláról kezdem a városok megismerését, mivel az első impulzusok nagyon sokat számítanak. Megérkezem teljesen egyedül, leszállok a buszról, vonatról vagy éppen kiszállok a telekocsiból, és elindulok egymagamban felfedezni a várost. Megnézem milyenek az utak, a járdák, a buszmegállók, az épületek, milyen gyakran vannak például szeméttárolók, tehát praktikai és élményelemekre figyelek. Figyelem az üzleteket, a vendéglátóhelyeket és a kocsmákat is természetesen. De sosem használok ehhez internetet: Google-t, Facebook-ot, vagy Tripadvisort. Ebből a szempontból teljesen „amish” vagyok.

Tehát megérkezel, szétnézel, aztán mikor láttál már ezt-azt, elindulsz kocsmázni?

Tulajdonképpen igen, de azt szögezzük le, hogy ez a kocsmázás nem azt jelenti, hogy két állomás után fejre állok. Ahogy mondani szoktam, a lényeg a poháron kívül van. Márai szavaival: „A jövevény nemcsak feketézni óhajt itt, hanem élete egy szakaszát is hajlandó eltölteni a boltívek alatt. Nem kávézni járnak ide az emberek, hanem élni.” A lényeg tehát az, hogy a várost a kocsmáin keresztül ismerjem meg. Ennek fontos szerepe van: a kocsmában rengeteg mindent megtudhatsz a városról és azokról, akik lakják. Nem is feltétlenül nekem mondják, de hallom: hogy mik az aktuális problémák, mi történt éppen a városban, mik foglalkoztatják a helyieket. Mit szeretnek, mit nem szeretnek. Ez eleve érdekes. Aztán van a másik, hogy ahol vannak, a törzsvendégek is nagy örömmel mesélnek nekem. Főként az ilyen helyeket szeretem, ahol van törzsgárda, mert ott szimbiózis van. A törzsvendégek és a kocsmáros, pultos közt, de a vándor és a törzsvendég között is.

Na és akkor vissza a kályhához! Számodra milyen Miskolc az első tizennyolc kocsma, meg természetesen a városjárásod után?

Nagyon tetszik, ami meglepő volt, hiszen én is azokkal a negatív sztereotípiákkal érkeztem, amit sokan hallottak Miskolcról a Dunántúlon, vagy éppen Budapesten: egy szürke szocialista iparváros, panelekkel. Így él a kép arrafelé Miskolcról, persze csak azoknak – és ez mindig hamar kiderül – akik még életükben nem látták ezt a várost, még képeken is alig! Ellenpéldaként pedig ott van a pozitív sztereotípia például Pécs esetében: ha elhangzik a város neve, annak is mosolyra görbül a szája, aki meg még ott nem járt. Pedig én nem érzek ilyen óriási különbséget a két város között. Van, de közel sem ekkora. Én a Görgey utcán kezdtem Miskolc felfedezését, ez volt az első részlet a városból. Láttam villaépületeket, sportcsarnokot, múzeumot és a Népkertet. Nagyon tetszett, hogy megvan Miskolcnak az a nagyvárosias utcahálózata négysávos utakkal, hatalmas kereszteződésekkel, szemben például az én szülővárosommal, Zalaegerszeggel. Az sokkal kisvárosiasabb egy megyeszékhelyhez képest, mint azt az emberek gondolnák. Szóval tetszett a kiépült infrastruktúra, és az is, hogy egy történelmi érzetű belvárosba érkeztem, ahol a díszes, régi épületek megidézték a hajdani polgári világot. Azt is észrevettem, hogy nagyon vegyes az épületek állapota, egy frissen felújított mellett időnként egészen romos másikat találtam. Nagyon tetszett a Széchenyi utca, de az is, hogy nemcsak a főutca érdekes, imádtam Szinva teraszt és a Hősök terét, a Déryné utca hangulatát és a Városház tér, az nagyon egyben van az épületeivel. Ami a legjobban megfogott, hogy amikor a belvárosba értem, nem egy turistáknak megágyazott rezervátumba léptem be, hanem ezt a területet élik a miskolciak is, így a látogatók velük együtt szórakozhatnak, bulizhatnak. Ez nagyszerű érzés!

Milyenek a miskolci kocsmák, szórakozóhelyek?

Azt észrevettem, hogy vannak modern dolgok: bőséges a street food kínálat, izgalmasak a kávézók, és borzasztóan változatos a kocsmák képe is. A tizen­nyolc vendéglátó, ahol jártam, még nem olyan sok, ez nyilván majd bővülni fog. Amit eddig tudok mondani, hogy borzasztóan kedvesen fogadtak az emberek. A Búza téren is több helyen jártam, ott nagyon jól éreztem magam, mindenkinek volt egy jó szava a városról, de próbáltam a belvárosban is többféle helyet megnézni. Diósgyőrben is jártam: igazi klasszikus kiskocsmát, átjáróházszerű nagyobbat, és trendi helyeket is találtam. Hozzá kell tenni, én mindenhová inkognitóban szeretek menni, ugyanis nem igénylem, hogy miattam rendet rakjanak, a terítőt igazgassák: ebből annyit láttam már, hogy soha többet nem akarom.

file72e620cmnw1ch7hq2io-1_650

Megfogott Miskolc? Folytatod a kocsmáink megismerését?

Igen nagyon, és mindenképpen. Akár már az interjú után is, ha esetleg elkísérsz…. (ilyen invitálásnak természetesen nem lehet ellent mondani, a beszélgetést követően így a Déryné utca ikonikus helyeit mutattam meg kocsmaturistánknak – a szerző.)

Ugorjunk kicsit vissza az időben. Hogyan jött az ötlet, hogy kocsmaturistává válj?

Mindig is szerettem új városokat felfedezni, és kocsmákban is megfordultam természetesen, viszont ebből még önmagában nem következett a kocsmaturizmus. Az egész egy horvát kis turistaparadicsomban indult, ami nyilván nem volt a szívem csücske, hiszen az egész olyan műanyag volt, tele „Monte Carlo akarok lenni” érzettel. Séta közben viszont ezen a helyen találtam meg a Maxi Bart, a világ legegyszerűbb kis kocsmáját, de tényleg, ami ennél egyszerűbb, az már csalás. Ez a felfedezés aztán az egész nyaralásra borzasztó jó hatással volt, a hely hozta az összes jó sztereotípiát, a vendégekkel imádtuk egymást, sokat meséltek, tanítottak horvátul, de itt töltöttem a telefonomat, és vigyáztak a cuccaimra, amíg strandoltam. Aztán útban szüleimhez Zalaegerszegre egy sorsdöntő pillanathoz érkeztem. Ha ez nincs, lehet a kocsmaturista sosem születik meg. Történt ugyanis, hogy lekéstem a csatlakozást, és volt egy órám Hévízen. Gondoltam, a várakozás alatt direkt olyan kocsmát keresek, mint Horvátországban. A Fő tér viszont „rattanetes” teraszokkal várt, teljesen idegen volt, viszont egy kisebb, hátsóbb utcában megtaláltam a Borpatika nevű borozót, ahol tényleg mindenféle ember megfordult: a már reggel nagyon sok mondanivalóval rendelkező, mackónadrágos, a „termál turista”, az egymást túllicitáló öregek, a német pár a teraszon – igazán élő, és igazán hangulatos hely volt. Ekkor rájöttem, hogy ehhez a hangulathoz nem kell Horvátország, viszont borzasztóan érdekelt, hol vannak még ilyen helyek. Egyébként ezt a két kocsmát szoktam a nulladik állomásoknak nevezni.

Most pedig már 1400-hoz közelít az állomások száma…

Igen, de nem rögtön másnap indult el, egy ideig ezt még félretettem magamban. Később egy este náthás, beteg voltam, és úgy döntöttem, pálinkával fogom kúrálni magam, szóval útnak indultam, és ekkor 11 helyet látogattam meg, Mindenhol csak egy kis pálinkát ittam meg egy pohár vizet. Három túra után aztán nyitottam egy táblázatot, és összeírtam, hány helyen is voltam összesen. A negyvenedik állomásnál pedig vettem egy füzetet, ráírtam: Kocsmatúra füzet, és elkezdtem jegyzetelni, hogy ne csak arra emlé­kezzek, hogy hol voltam, hanem arra is, hol mi történt, mi fogott meg igazán. Arra, hogy itt a kórussal találkoztam, ott az angol srác énekelt angolul a petrezselyemről, de ezt az egy szót magyarul használta. Aztán fejlődni kezdett a koncepció, és egy idő után már nemcsak a fővárost, hanem a vidéket is elkezdtem járni. Az első helyszín Mohács volt, mára pedig 117 meglátogatott településnél járok, ahol a legkisebb faluban 140-en élnek, a legnagyobb meglátogatott város pedig Berlin.

Mikor döntöttél úgy, hogy az élményeidet megosztod másokkal is?

Úgy három évvel ezelőtt, de az oldal indulása előtt próbaolvasókat választottam, úgy harminc ismerőst. Ők olvasták először az írásaim, ők erősítettek meg abban, hogy ezt érdemes csinálni. A stílus, a mértékek, a szempontok addigra kialakultak, de az elmúlt három évben is sok minden változott. Mára meglehetősen kinőtte magát az egész, sokan és egyre többen kíváncsiak az írásaimra, egyre több helyre hívnak a közösségi oldalakon, vagy emailben. Szabadúszóként a projektek, melyeken dolgozom, többnyire megengedik a helyszíntől független munkát, de nagyon be kell osszam az időmet, gyakorlatilag szigorúbb vagyok magammal, mintha főnököm lenne. Minden héten megszabom, hogy mennyi időt töltök a munkámmal, mennyi időt szánhatok az oldalra, írásra és a túrázásra, utazásra is.

Ma már havi többezres olvasottsággal rendelkezik az oldal. Mi lehet a siker titka?

Jó kérdés. Ha végiggondolom, talán az, hogy nem aktualitásokat írok a városokról és a kocsmákról, hanem örök dolgokat, olyanokat, amelyek többé-kevésbé azért állandók. Mert ha meg is változik egy vendéglátóhely, egy utca, vagy tér, az írásom akkor is egy nyomot, lenyomatot jelent az adott városról, az adott kocsmáról. Ez pedig akkor is érdekes, ha egy idő után az már nem úgy van, megváltozott. Mert mindannyian szeretünk nosztalgiázni.

Tajthy Ákos


Névjegy: Csanádi Tibor

Becenév: Ulu

Meglátogatott kocsmák száma: 1399

Meglátogatott települések száma: 117

Ars poetica, küldetések:

Kocsmázol, ha utazol? Ha már kocsmázol, kocsmázz jól!

Kocsmaforradalom van, vegyük észre!

A kocsma szó megtisztítása

Több kaját, jobb kaját a kocsmákba!

Hadd legyen egy város a jó kocsmáira is büszke!

www.kocsmaturista.hu

facebook.hu/kocsmaturista