In memoriam Bud Spencer

In memoriam Bud Spencer
© Fotó: mafab.hu
Elment, mint a többi halhatatlan. Voltak nála jelesebb színészek, voltak a mozi művészetben tökéletesebb kollégái, de népszerűbbek aligha. Az ő utóélete ebből épül, ezt konzerválja. Termetre amolyan modern Herkulesként igazolt a csapathoz, többször tízpróbában edzette magát, nekem mindig azt a Toldi Miklósi szerepkört igazolta vissza, amely benne is így magyarázta karaktere lényegét: ahogy nő veszélye, úgy nő bátorsága. Boda István írása.

A nagy vagány verekedő nem ijedt meg a saját árnyékától. És ebben műfajt teremtett. Két keze, miként a cséphadaró. Tömegméretekben űzte a bunyót, s jöhetett rá az alvég, a felvég, biztos, hogy ők húzták a rövidebbet. Ha hatan, heten csimpaszkodtak rá megrázta magát és támadói repülő startot vettek, útravalóként vihették magukkal súlyos keze nyomát.

Tenyere bár akkora volt, mint egy kenyérsütő lapát, sohasem ért vissza ereje fölényével. Csak akkor ütött, ha az ellenfél kiprovokálta. S az általában mindig megesett. Közel kétméteres magasságából ökle legtöbbször felülről sújtott alá és az áldozat persze hogy úgy hullott, mintha áramütés érte volna.
Bud Spencernek ezek a tömegverekedések voltak a specialitásai. Mindegyik úgy volt komponálva, mint egy zenemű. De a jókedvű, vidám fajtából, amiben a néző sohasem az iszonyatot, hanem a derűt, az ironikus ökölharcot nézhette. Értelmezésében akár a zsaru hivatásnak, akár a szegénylegényi pofozkodásnak leginkább a humort kellett felcsillantania. Vagyis azt a művészi mutatványt, amelyben az igazságosztás tökélye és az ikonikus ökölvívó, Papp László-féle kacsintás kézen fogva jár.

Vagyis, hogy mindezt nem kell komolyan venni, bár ha arra kerülne a sor ki-ki megérezné valóságosan is a keze nyomát. Remeklései ezért elegánsak és ötletgazdagok, mert azokból mindig hiányzik a brutalitás és az amerikai virtus véres véglete.

A másik nagy bravúrja a kulináris mutatvány eredetisége. Az evés művészete alulnézetben. Az ő kosztolása a paródia minden változatával meg van fűszerezve. Filmjeinek ez ugyanolyan kelléke, mint a fizikai adottság okán műdühe. Persze ennek a lehetőségnek az alappillére, hogy ő valóban szeret enni. Jó étvágya az olaszok nemzeti virtusának az alapanyagában a makaróniban, a spagettiben gyökeredzik. Ezt olyan ízlésesen tudta főzni és tálalni, hogy a nézőnek is – alkalmazkodva a mutatvány stílusához – majd elcseppent a nyála. Szinte karmesteri mutatvány ahogy a hosszú tésztát rátekeri a villára, s az ételhez méltó mozdulattal áldozati előjátékként fel-lejáratja, majd csak ezután kerül sor arra a „műveletre”, amiért mindezt a szertartást megrendezte.

Jó példa az a páros mérkőzés, amit az „Aranyeső Yuccában” című filmben produkáltak az egykori profi világbajnok ökölvívóval. Igaz, ennek az előjátékaként neki már végig kellett szenvednie a „rossz fiúk” goromba megjelenését, akik épp e meghitt szertartás előízét tették tönkre pökhendi fölényükkel. Nem is vitték el szárazon.

S végül jó szerencséje a sikerben felemás ikerpárja Terence Hill. Nagyobb ellentét nem is lehet, mint ők egymáshoz méretezve. Nagyobb összhangban sem, a különbség rímképletében. Játékuk mint az összenőtt árnyék, visszasugározva mindazt a derűt és jókedvet, amivel az ég megáldotta őket. Nagy esélye a televíziónak, hogy örökzöld alkotásaik bármikor a rendelkezésünkre állnak. Élnek is vele, hisz a Kincs, ami nincs, a Nincs kettő négy nélkül, Az ördög bal és jobb keze, a Bunyó karácsonyig a csatornák kedvencei. A Piedone sorozatról nem is beszélve. Nekünk külön örömünk, hogy a Bujtor filmek Bud Spencer inspirálására születtek s ma már az égi kamerák kereszttüzében arról elmélkedhetnek, hogy az igazi művész küldetése: örömet okozni az embereknek. Ők megtették!

– Boda István –








hirdetés