Ilyen is, olyan is

Ilyen is, olyan is
Az emberek nem egyformák, mint tudjuk. Jól is néznénk ki, ha mindenki ugyanolyan jó, vagy ugyanolyan rossz lenne, mint az összes többi. Még belegondolni is szörnyű! Kivel tudnának akkor vitatkozni a jó emberek, és kit utálnának a gonoszok – akik, mint tudjuk, saját magukat szerethetőnek tartják? Jól van ez így… Illetve nem mindig, de nem tudunk mit tenni. Mindenkit úgy kell elfogadni, amilyen – vagy nem. Kenyeres Ilona írása.

Kétségtelen, hogy nagy toleranciával kell manapság rendelkezniük az – elsősorban túlérzékeny – embereknek. Azoknak, akiknél idő előtt elszakad a cérna, akár türelmetlenségük, akár túlzott igazságérzetük okán. Ők inkább a „jó ember” kategóriába sorolhatók, szemben a kötélidegzettel megáldott, akaratos, agresszív, másokat semmibe vevőkkel szemben. Természetesen ez utóbbiaknak is vannak – bizonyára – szerethető tulajdonságaik, csak valami miatt jól elrejtik azokat. Nem hinném, hogy az lenne az ok, hogy véletlenül se lássa esendőnek őket a külvilág. Azzal ugyanis ők nem nagyon törődnek, ki mit gondol, vagy mond róluk. Szerintem ők valóban kemények, megingathatatlanok, és sokszor könyörtelenek. A napokban tíz perc leforgása alatt találkoztam kétfajta embertípussal. Az egyik megállóban a 2-es villamosra a hátsó ajtón akart felszállni egy idős hölgy a bevásárló szatyrával – azzal a bizonyos „banyatankkal”, amivel jómagam is rendelkezem. Már éppen maga elé tolta a szatyrot, amikor a villamos ajtaja becsukódott, ám ő szerencsére még időben vissza tudott lépni, nem sodorta magával az induló villamos. Fejcsóválva vettük tudomásul néhányan az esetet, majd tovább várakoztunk a következő járműre, amelyre jómagam is felszálltam. A szőke, szemüveges, rövid hajú villamosvezető hölgy már indulásra készen éppen becsukta az ajtókat, amikor észrevette, hogy valaki szalad a jármű felé. Ekkor kinyitotta az ajtókat, s megvárta, míg felszáll az utas, aki hálálkodva köszönte meg ezt a gesztust. Szóval így is lehet. Meg sajnos úgy is… Bennem azonban az utóbbi cselekedet maradt meg élesebben, talán azért, mert én magam inkább erre akartam emlékezni.

– Kenyeres Ilona –








hirdetés