Iklódy János kollégám halálára

Újságírói pályafutásom talán első komolyabb megmérettetése egy olyan eseményhez kötődik, amellyel ma már nem nagyon szoktak dicsekedni. Az elvárt tudósítás az úgynevezett musz anyagok hosszú sorát nyitotta meg pályámon, amelyek leginkább az akkor párt- és állami eseményekhez kötődnek. T. Szűcs József írása.

Ezeknél csak az volt a lényeg, hogy a jelenlévő, általában egy tucat fontos elvtárs nevét és beosztását el ne tévesszük, mert ez akkoriban főbenjáró bűnnek számított. Egy pályakezdő aligha kívánhat magának hálátlanabb feladatot, mint ami akkor nekem jutott. Ugyanis egy bihari város új munkásőr laktanyájának átadásáról kellett tudósítanom. Abban a pillanatban hivatalosan még egyetemista voltam, az év januárjában kezdtem a Naplónál immár szerződéssel is dolgozni, az esemény pedig február elején-közepén lehetett. Janónak már régóta volt kocsija, akkoriban egy sokak által irigyelt Opel Manta, így természetesen azzal mentünk. Megbeszélésünk szerint szombat (vagy vasárnap) kora reggel várt az egyetem főépülete előtt. Igen ám, de az akkori barátnőm a kollégiumi szobában kicsit elbabrálta a kávéfőzést, vagy eleve elaludtunk. A lényeg, hogy valamennyit késtem a találkozóról. Janó láthatóan, sőt hallhatóan mérges volt. Nem is annyira a késésem személyi oka miatt, hanem azért mert a várhatóan havas vidéki utakon kevés esélyünk volt a gyorshajtásra, a késedelem behozására. Szerencsére korán is érkeztünk a tényleges kezdéshez képest. Igen ám, de a jelenlévő elvtársak közül jó, ha egy-kettőt ismertem. Hisz korábban (s még akkor is), egyetemistaként aligha szerepelt ilyesmi a vizsgatételeim között. Viszont már hírlapíró is voltam, így a protokollt akkor is hibátlanul, ráadásul az illetők fontosságágának sorrendjében kellett visszaadnom. Janó, miközben szorgosan kattogtatott, felvételei között mindig oda súgott egy-egy nevet, abban a sorrendben, ahogy a notabilitások ültek a pulpituson a személyi állománnyal szemközt. De külön megadta az rangsorrendjüket is, ahogyan az újságban majd fel kell sorolnom őket. A lényeg, hogy egyetlen nevet, beosztást, rangot stb. sem vétettem el, sőt végén még az országos parancsnokkal is sikerült egy rövid interjút készítenem. Egyszóval, fotós kollégám segítségével sikeresen átestem egy mára szerencsére kiveszett, de akkor mindennél fontosabb műfaj támasztotta tűzkeresztségen. Mondhatni, a kollegiálisnál jóval szorosabb kapcsolatunk e napon vette kezdetét. Hogy aztán még szinte számtalan kisebb-nagyobb esemény kapcsán készítsük el azokat a musz(áj) anyagokat, amelyek akkoriban úgymond az ára volt annak, hogy az újságíró a saját maga által is szeretett, sokszor ugyancsak szubjektív műfajokban is megjelenhessék. A Naplónál pedig egy időben a szerkesztőség fele költő volt, a másik fele pedig (majdnem vagy egészen) író, művészeti szakíró. És akik ezekben a műfajokban is publikál(hat)tak a musz témák mellett. Visszatérve a Janóval közös munkáinkra, arra azért egy kicsit ma is büszke vagyok, hogy egy időben a megyébe látogató igen magas rangú, sokszor külföldi politikusok általában egész napos, hat-nyolc színhelyes vizitjéről a mi párosunkat küldték el tudósítani. S nem egyszer egy teljes oldalt kellett megtöltenünk a szereplők leglényegesebbnek ítélt mozdulatainak képeivel, mondataival. Úgyhogy közben a kísérők hadától, meg a biztosítóktól (biztonsági emberek) néha szinte a közelükbe sem tudtunk menni. (Olykor vagy hallottuk őket, vagy nem, de közösen valamiképpen mindig megoldottuk a hiányzó pillanatok esetleges pótlását is.) Persze az egészet csak annyira vettük mi is komolyan, hogy egyszer se’ hibázzunk. S most már bizonyosan nem is fogunk…

– T. Szűcs József –


Újságíró kollégái emlékeznek a Napló ,,örökös” fotóriporterére
Szeretett kollégánk, nyugalmazott fotóriporterünk, Iklódy János kedden hajnalban rövid, súlyos betegség után elhunyt. Róla emlékeznek meg most a Napló munkatársai.









hirdetés