Igen, bezzeg

Dinoszaurusz vagyok. Óriási növényevő, dóroszlop-méretű lábaimon lomhán vonulok egy rég szétfoszlott látóhatár felé. Dinoszaurusz vagyok, és emlékezem. Potyók Izabella írása.

Emlékezem azokra a történelem előtti időkre, amikor ezerszer is visszatekertük a kazetta szalagját, hogy kitaláljuk, mi az a szó a kedvenc Sting-dalunkban. Amikor röhögtünk egymáson, ha rosszul hallottunk valamit, s ezért sületlenségeket énekeltünk. Amikor összedugtuk a fejünket, hogy le tudjuk fordítani az új top10 számok mondatait. Amikor olyan kincs volt egy eredeti dalszöveg, hogy a tulajdonosa csak szünetekben engedte ki a kezéből lemásolásra. Amikor az MTV még Music Television volt, hamisítatlan brit angolsággal szólt, és délutánonként betapadtunk a képernyő elé, hogy elkaphassuk a legjobb videóklipeket. Amikor idióta ifjúsági lapokat kellett vennünk, hogy olykor hivatalos dalszövegekhez jussunk. Amikor helytelenül ejtettünk egy-egy szót, mert még sehol senkitől nem hallottuk. Amikor még csak öt-hat moziterem vetített filmeket a városban. Amikor még kézzel írott leveleket küldtünk egy más országbeli levelezőtársnak, megörültünk, ha idegen szót hallottunk az utcán, és törtük magunkat, hogy útbaigazítás címén kicsit kommunikálhassunk vele. Amikor még nem volt minden ötödik utcában nyelviskola, csak a TIT-ben tartottak nyelvvizsgára felkészítő tanfolyamokat, s ha az ember kutyát akart ütni az utcán, azt talált el, nem nyelvtanárt. Amikor még csak az egyetemen és a rettegett Rigó utcában lehetett vizsgázni, évente kétszer. Amikor nem volt még internet, ahol egy kattintással idegen nyelvű szövegek, feladatsorok, tesztek, videók, könyvek millióit lehet elérni, ahol bármelyik filmet meg lehet tekinteni, ahol ott az egész világ.

És mégis nyelvvizsgáztunk. Sikerrel. Sokan. Már akár két és fél évnyi gimnáziumi tanulás után. Mert szerettük az angolt, a németet, az olaszt, a latint… Mert csodásnak éreztük, hogy beszélünk: megértünk másokat, megértenek minket. Mert büszkék voltunk magunkra. Pusztán ennyi volt a motiváció. Dinoszaurusz vagyok, mert azt hiszem, van, ami soha nem változik. Hogy van még, aki tudja, mit jelent mindez.

Dinoszaurusz vagyok, csendesen ballagok utamon, de néha furcsa hangokat hallok. Arról süvöltenek, hogy nem reális, hogy meghaladja, hogy teljesíthetetlen. És ilyenkor békés növényevőből egy pillanat alatt dühös ragadozóvá válok, aki fogát vicsorgatva acsarkodik, harap. De a rohamok minden egyes alkalommal rövidebb ideig tartanak. Lassan belenyugszom, hogy senki sem beszéli a nyelvemet.

Potyók Izabella


(Balról) Kocsis Erzsébet nyelvtanár, Aranyi Imre és Pascale Andréani francia nagykövet
Debrecen - Pascalé Andréani francia nagykövettől vette át a Debreceni Fazekas Mihály Gimnázium intézményvezetője a LabelFrancÉducation kiválósági díjat múlt pénteken. – Amikor egy nagykövetet beiktatnak posztjára Magyarországon, mindig fontosnak tartja, hogy ellátogasson az intézményekbe, ahol ké...