Huszonöt éve gyönyörködhetünk Pikó Sándor műveiben a Virágkarneválon

Akt.:
Pikó Sándor
Pikó Sándor - © Fotó: Derencsényi István
Debrecen – Interjú Pikó Sándorral, aki negyedszázada készíti a Virágkarnevál kompozícióit.

Az alkotó gyermekeiként tekint a virágkocsikra, mindegyikbe ugyanannyi munkát és szeretetet fektet.

A virágkarneváli előkészületek finisében nem faggathatom csupán a zenéről, a képzőművészetről, a magyar népmesékről Pikó Sándort, sokkal inkább az utóbbi heteit, mi több, hónapjait reggeltől estig kitöltő munkájáról: a virágkocsik figuráinak készítéséről.

Hányadik alkalom az idei a Virágkarneválok történetében, amelyben a virágkocsik nagy részének alapját te készíted?

Pikó Sándor: Ez a 25. Virágkarneválom, s bár annyira nem tartom számon az ünnepeket, azért ez mégis egy negyedszázad, és nem csupán annyi, hogy ez a 25. nyaram, amit ezzel a munkával töltök, és nem valahol a Balaton, esetleg egy tenger partján.

Mikor kell elkezdeni a karneváli készülődést?

Pikó Sándor: Augusztus 21-én reggel 8-kor!

Mennyire nehéz a habkönnyű hungarocellel dolgozni?

Pikó Sándor: A kőfaragás az éles szerszám kérdése, a hungarocell meg testi erőé. Meg kell fogni a drótkeféket meg a különböző maró szerszámokat, és erővel lefejteni az anyagról azt, ami nem kell. De csak annyit, mert nem lehet visszatenni. Vigyázni kell tehát, hogy amit már megcsináltunk, az ne törjön el.

Közismert zenészként és festőművészként hogyan kerültél a virágkarneváli „hungarocell” világba?

Pikó Sándor: Nem biztos, hogy engem már festőként, vagy zenészként sokan ismernek, mert az a generáció már jórészt nem is él – sok barátot eltemettünk már, aki engem még zenélni látott. Na jó, azért most is zenélünk… A Virágkarnevál azonban csak nagyobb publicitást kap a médiában. És persze az a bizonyos 25 év…

Fotó: Derencsényi István Fotó: Derencsényi István ©

Merítesz-e még a népmesék világából, mint tetted azt régebben?

Pikó Sándor: A magyar népinek nevezett műveltség nagyon magas, mondhatnám abszolút egyedi a világban. Onnan töltekezni és onnan meríteni nemhogy nem szégyen, hanem kötelessége is az embernek. Olyan hihetetlen világba visz el bennünket, ami nagyon fontos lenne nemcsak a magyarság, de az egész emberiség számára. Ha megnézzük az amerikai nagy filmeket, azt látjuk, hogy a magyar népmesékből veszik át az alapokat! A tündék népe, meg a többiek… hát hol volt nekik tündérük? Én, amikor ezt teszem, igenis a magyar gyökerekhez, a legmélyebb, legtisztább gyökerekhez nyúlok vissza, na de hát ezt csinálta Arany, Petőfi, Kodály és Bartók is, és – nem mintha hozzájuk akarnám hasonlítani magamat – de ezt ők is nagyon fontosnak tartották. A festészetben a másik, amit nagyon fontosnak tartok, az a Biblia értelmezése. Egyáltalán elgondolkodni azon, hogy amikor kanonizálták a Bibliát, miért azokat a részeket vették be, és miért hagyták ki, amiket az apokrifekben találunk.

Aki vászonra dolgozik, hogyan tud szobrászkodni, hiszen ez is egy külön művészeti ág. Ezt tanultad valahol?

Pikó Sándor: Nem tanultam egyiket sem. Csontváry mondta, hogy „első az, aki nem tanulta, de tudja”. Manapság ez nagyon nem él. Na de hát Michelangelo meg Leonardo, és a többiek hol tanulták? Megint olyan nagy neveket mondok, de nem hasonlatképpen. Tehát én ezt hoztam magammal. Valahonnan… Ha valakiben van valami, olyan ez, mint egy pamutgombolyag, amiből megfogok egy szálat, kihúzom, abból csinálok valamit. Van, amikor ecsettel fogom meg ezt a szálat, van, mikor faragó eszközzel, vagy egy hangszeren keresztül, de kihúzom, és csinálok belőle valamit. Egy tőről fakad – és az mind én vagyok. És olyan mélységekig tudok elmenni egyikben-másikban, amilyen mélységekig a szakmát megtanultam.

Vannak jelenleg is befejezetlen képeid? Tudom ugyanis, hogy némelyiket akár 20-25 éven át festetted.

Pikó Sándor: Azt mondtam egyszer, hogy de jó lenne elmenni egy olyan boltba, ahol megvásárolhatnám mindazt, amit szeretnék megcsinálni. Csak sajnos, nincs ilyen bolt. Ez a bolt csak bennem tud kinyitni, magamból kell megvásárolni mindazt, és itt a fizetőeszköz az idő. Arra időt kell szánni az életemből, és létre kell hozni. Igen, van olyan képem! Most a Jelenések könyvével foglalkozom, de 15 éve nem volt ecset a kezemben. Nem festettem, mert nem volt mit fessek. 13 év alatt felkészültem egy képre, de aztán továbbgondoltam, és azt mondtam, hogy én ezt nem fogom megfesteni. Aztán amikor nemrégiben a Munkácsy-­trilógia körüli huzavona zajlott – és most is zajlik –, egy asztaltársaságban azt mondtam, hogy na nem baj, ha nem marad egyben, akkor én majd megfestem a saját trilógiámat. Mire egyik barátunk azt kérdezte: De miért csak akkor? Fesd meg! Az nekem egy villámcsapás volt, és azt mondtam, hogy igen! Elgondolkodtam rajta, és azonnal mondtam is a három képet, amit megfestenék. Most, ha vége lesz a Virágkarneválnak, hozzá is fogok.

A zene mit jelent az életedben?

Pikó Sándor: Az mindig jelen van az életemben. A Lux együttessel is játszom, de én külön csináltam egy egyszemélyes zenekart. A saját kis stúdiómban feldobolom a számot, utána felteszem a harmóniákat, a basszust, rágitározok, szájharmonikázok, megírom a szöveget, és most már odáig vetemedtem, hogy még el is énekelem, bár nem vagyok énekes. Ez egy rendkívül jó játék, és így teljesnek érzem a napjaimat. A zene nagyon fontos dolog, mert abban tud feloldódni mindaz a sár, ami rárakódik az emberre az élete során. A zene, mint egy nagyon jó szappan, lemossa.

Változott-e bármiben a virágkocsik elkészítésének a technikája az elmúlt évtizedekben?

Pikó Sándor: Én szívesen lennék Tiborc, ha lenne egy Bánk. Megterveztem egy Virágkarnevált, amilyet meg tudnánk csinálni, ha nem ragaszkodnánk az évszázados alvázakhoz, ami már kezdetben is rossz döntés volt, de a mai napig ilyen alvázakon futnak a virágkocsik. A költségek nagy részét az alváz felvirágozása viszi el. A technikai vívmányokat be lehetne hozni a Virágkarneválra. Régebben a virágot „festékként” használták, egy felületet kiszíneztek virággal. Kiváló virágkötők fejlesztették ki és alkalmazzák, hogy manapság funkciójuknak megfelelő virágkötészeti csodák gazdagítják a kompozíciókat. Számomra a Virágkarnevál továbbra is a virágok karneválja. Igaz, látszólag tarkítunk ezen egy kicsit, mert behozunk különböző terméseket, mint a köles, a mák, vagy különböző ernyős virágokat lereszelünk különleges rostákon, és azokat a pici virágokat alkalmazzuk sima felületekre, mert egy autót például milyen virágból rakjunk ki? Őszirózsából? Hollandiából volt itt egy hölgy, a virágkarneválok egyik „szülőanyja”, aki azt mondta, hogy amit mi itt csinálunk, az abszolút világszínvonal. Meggyőződésem, hogy változtatni nem pénz, hanem elhatározás kérdése. És bár azt halljuk, mennyire fejlődünk, de mi tudjuk, hogy milyen áron. Milyen borzasztó befektetés az munkában és minden másban, hogy szinten tudjuk ezt tartani. Ugyanis nincs virág-háttérkertészetünk, egy nagytermelőnek az a virág, amit mi itt elhasználunk, nem mennyiség, egy kistermelőnek meg sok. Erről is beszélni kell, mert félő, hogy eljön az idő, amikor ez a helyzet katasztrofális lesz. Három-négy ember csinálja a Virágkarnevált, akárhogy nézzük, és ők rendkívül találékonyak. Akik virággal díszítenek, természetesen többen vannak, de a szellemi tőke ennyiből áll. Balogh László és Nádasdy Róbert szintén farag, tervez, ugyanúgy, ahogy én is. És vannak olyan úgymond beugró művészek, akik ha nem is minden évben, s nem is sokat, de egy-egy kocsit megcsinálnak, és mindenféleképpen színesítik a palettát. Segítőim voltak még a munkában az Ikebana Bt., Szabó Erzsi, és régebben a Torkos László vezette virágos csoport. A kocsikészítés elengedhetetlen része a statika, amiben Kiss Péter és Borsos Tibor a segítőtársam.

Fotó: Derencsényi István Fotó: Derencsényi István ©

Változott-e a stílus? A virágrepertoár?

Pikó Sándor: Lenin jobbról, Lenin balról – innen indultunk el annak idején, és majdhogynem a május 1-jei felvonulást helyettesítettük. Már az is micsoda enyhülés volt, hogy augusztus 20-át egyáltalán megünnepelhettük, bár akkor még egy kicsit más fontossági sorrendet emlegetve. Egyébként nem azért rendezzük a karnevált ilyenkor, mert ez nagy ünnep volt valamikor, hanem azért, mert ekkor nyílnak azok a virágok, amelyekből lehet virágkocsit készíteni. A stílus ugye a politikával változott, és igazodott a politikához. Akkor sem lehetett volna az aktuális politika ellen virágkocsit csinálni, és most sem. Én elég éles kritikákat kaptam egy-egy figura miatt, amiket nem igazán vettem komolyan, olyan gyermeteg vádak voltak. A Virágkarnevál nagyon nagy fórum, messze eljut, lehet üzenni a világnak és oda is figyelnek erre. Amikor engem hívnak a világ túlsó végéről, hogy épp most vagy a tv-ben, és de szép ez a kocsi, akkor látom, hogy szinte minden földrészre eljut a hírünk. Aki tehát virágkocsit indít, nem dönt rosszul, mert igen széles tömegekhez eljut a neve és a tevékenysége. Nyilvánvalóan a stílusban is váltani kellett, most azért szabadabb minden. A virágokról: a karneválon közreműködő virágkötők sorra nyerik az európai virágkötészeti versenyeket, s az egész világon elismertek. Ők ilyenkor át tudnak állni a karnevál virágkötészetére, hiszen itt nem koszorút vagy asztali díszt kell készíteni, hanem mondjuk egy víz­esést, és az az is lesz!

Milyen elvárások fogalmazódtak meg régebben és mire kell odafigyelni manapság? A tartalomba mekkora beleszólást kapsz?

Pikó Sándor: A cégek a saját tevékenységüket akarják a virágkocsin megmutatni, ez természetes. Na de mondjuk egy vágóhíd, vagy egy húsfeldolgozó azért érdekesen mutatna, nem úgy, mint egy szép mese, egy szép történet. Ezen a napon azért mégsem horrort kell bemutatni – bár azt is lehet –, én mégis valami könnyedebbet, szebbet, felemelőbbet, gyönyörködtetőbbet jelenítenék meg, mert a virág maga parancsol. Erről meg kell győzni egyeseket, ez a mi feladatunk, mert mi tudjuk azt, hogy mit lehet virágból megcsinálni. Az egyik cég részéről elhangzott, hogy „és hol marad a megrendelő kívánsága?” Azt mondtam, hogy sehol. Önöknél nincs egyetlen virágkocsi-építő szakember sem. Azért fordultak hozzánk, hogy ezt mi jól oldjuk meg. Én csak a szabó vagyok, a ruhát ők fogják hordani, és csak együtt tudjuk megcsinálni. Én ragaszkodok is ehhez, és úgy érzem, ebből eddig nem volt probléma. Azokkal, akik velem csináltattak virágkocsit, többnyire baráti jó viszonyba kerültünk.

Melyik időszakban állt a Virágkarnevál a szívedhez a legközelebb? Min változtatnál ma?

Pikó Sándor: Minden virágkocsi az én gyermekem, amit én csinálok, mindegyikbe ugyanannyi munkát és szeretetet fektetek. Én úgy érzem, hogy a Debreceni Virágkarneválra „áldozott” 25 év nagyon kemény volt. Lehet, hogy szerénytelenségnek tűnik, de úgy vélem, elég sokat tettem ebben a 25 évben, szemléletben és technikai eszközökben, de szellemiségében, megjelenésében, megformálásában is. Próbáltam mindig egyre feljebb tolni a mércét, mert a Virágkarneválnak egyetlen kiútja van, a fejlődés. Ez nem „valami újat szeretnék mentalitás”, amit sokan előszeretettel hangoztatnak. Majd ha tudom a régit teljes egészében, akkor törjem a fejem az újon. De míg a régiről semmit nem tudok, addig mindig belefutok azokba a csapdákba, amiket a régi már elkerült. Én nem mindenáron újat akarok, hanem jót. Nem vagyok benne biztos, mikor Arany és Petőfi a népköltészet felé fordult, hogy ők valami újat akartak. Egy magyar ha itt a hazai berkekben a saját kútfőből nem tud meríteni, és nem tud megújulni, akkor nagyon nagy hiba van őbenne.

Személy szerint te hogyan értékeled ezt a 25 évet?

Pikó Sándor: Ez az időszak nekem földi értelemben, anyagi értelemben gazdagságot nem hozott. Viszont mérhetetlen kincset gyűjtöttem, amennyiben örömet tudtam okozni az embereknek, amennyiben boldoggá tudtam tenni, ha csak pillanatokra is őket, és cserébe a legtöbbet, a legnagyobbat kaptam: szeretetet.

– Kenyeres Ilona –

 








hirdetés