Hosszú taps

Akiben van érdeklődés a színház iránt, annak néha megadatik a debreceni teátrumban is, hogy borzongjon a gyönyörűségtől vagy a megrendültségtől. Lehet, hogy átlagosan csak minden tizedik előadás ad érdemleges élményt, és lehet, hogy ennél is ritkábban jutunk villanásnyi euforikus állapotba, mégis, menni kell mindig, hogy semmit ne szalasszuk el. Szabó Katalin írása.

Velőtrázó szerelem is csak ritkán ér, mégis hajszoljuk, s ha eljön, az első összeolvadás után úgy érezzük: már ezért érdemes volt megszületni.

Valahogy így képzelje el a színházi élményt, akinek még nem volt benne része. Nincs arra garancia, hogy a világ bármely színpadán gyakrabban jönne a varázslat, de ahol több tehetség jut egy négyzetméterre, ott nagyobb az esély. A néző a másik kulcsfigura, nélküle nincs katarzis. Sőt, ennél is több a szerepe.

Több lenne. De a világ civilizáltabb felén valahogy úgy alakult, hogy jónak-rossznak szinte egyaránt hosszan tapsolunk. A néző ezzel az ájtatos hálával (hogy „borravalót” ad akkor is, ha unta), lefokozza magát, mint aki nem igényli a minőséget. Pedig jelezni kellene a különbséget, hogy messzi jusson a kiváló produkciók híre. Az idei Traviata-bemutatóé például, amelyen néha elállt a lélegzetünk. Említhetnénk más előadások jó pillanatait is, de már az új évadra figyelve új borzongásokra vágyunk.

– Szabó Katalin –








hirdetés