Hol valaha templom állt, most kőhalom

Akt.:
Ilyen volt a templom. A fotón Sugár Ferencné nagyszülei, Képes János és Képes Jánosné a kocsin
Ilyen volt a templom. A fotón Sugár Ferencné nagyszülei, Képes János és Képes Jánosné a kocsin - © Fotó: Magánarchívum
Folyás – A folyási istenháza történetének eredtünk nyomába, ám annál jóval többet kaptunk.

A helyiek szerint tiszta időben a polgári Tisza-hídig, mások állítják, kelet felé még tovább, Debrecenig lehetett ellátni Folyás egykor Szent András tiszteletére szentelt templomának tornyából. A csúcsa 30 méter magasan volt, ez végezte be sorsát. A visszavonuló német katonák 1944-ben stratégiai okokból felrobbantották. Romjai az Újszentmargitára vezető út mellett mai napig láthatók.

Amikor a faluban arról érdeklődtünk, kinek vannak emlékei az istenházáról, azt mondták, Sugár Ferencnét keressük. Noha nem jelentkeztünk be, a 80 éves Matild néni szívélyesen fogadott. A betegségével dacoló asszony a varrógépe mellett ülve repített vissza bennünket a második világháború idejére, amikor rettegés, menekülés, helyenként éhezés, majd a kilincset egymásnak adó katonák tették felnőtté pillanatok alatt a gyermeklelket. Bár a templomot elpusztították, Istennek mindig volt háza a faluban.



Túlságosan magas volt, pusztulnia kellett

Sugár Ferencné Matild néni még emlékszik, milyen pezsgő élet folyt Folyás Szent András tiszteletére szentelt templomában. Az eklektikus stílusban épült istenháza az 1992-ben önállóvá váló falu legrégebbi, egyetlen XIX. századi épülete lehetne, ha nem robbantják fel a visszavonuló német csapatok 1944-ben. Romjai viszont azóta is állnak, magánkézben lévő területen, egy horgásztó partján. A 80 éves asszonyhoz a templomrom miatt érkeztünk, de lebilincselő háborús élményeiről is beszélt.

Tele volt a templom

Érdemes azonban egy kis kitérőt tenni, mielőtt mesélni kezdene. Miért építettek templomot 1883-ban az önigazgatástól akkor nagyon messze álló, Polgárhoz tartozó Tisza-menti tanyavilágban? Mónus Imre a falu történetét feldolgozó írásából (Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyv XXVII.) kiderül, hogy a település történetében meghatározó változást hozott a jobbágyfelszabadítás és a Tisza szabályozása, ekkor jelentősen megnövekedett a környéken a művelhető terület nagysága. A tanyavilág egyre népesebb lett, a faluvá válás útjára lépett, de önállóságot nem kapott – írja –, a birtok viszont az egri káptalan kezelésében maradt. Miután a vidéket erős hitű katolikusok lakták, az egri káptalan, Pánthy Endre úgy döntött, templomot építtet.

Mindenki a templomba!

– Ahogy bementünk, a szentélybe értünk. Ott állt két szenteltvíz tartó. Előrébb volt a kórus helye, két oldalt pedig a padok sorakoztak. Jobb oldalt egy Mária-szobor állt, balról pedig egy Jézus szíve szobor, illetve a szószék. Az én mamám még ott esküdött – így Matild néni, aki a most asztalul szolgáló varrógép mellett kezd mondandójába. – Mikor gyerek voltam, a ’40-es években iskola után az egész osztály közösen ment a templomba, az igazgató-tanító kántor is volt. A foglalkozásokat, hittanórákat Harsányi plébános tartotta, Margitáról járt misézni. A Legényegylet tagjainak is ő tartott foglalkozásokat (ők az iskolából kikerültek voltak, a tanultakat frissítették fel, a hitéleti foglalkozás mellett). A templom mindig tele volt, meg sem lehetett mozdulni, nem úgy, mint mostanság, amikor sokan még szaladoznak is. Hogy mennyien? Az első-másodikosok voltak együtt vagy hetvenen. És hat osztály volt. El lehet képzelni! A bivalyhalmiak, betlehemiek, illetve az örvönyszögiek – a mai Nyugati-főcsatornán túlról – is oda jártak – idézte fel.

Sugár Ferencné: “nagymamám lába között ültem” | Fotó: Szabó Zsolt László ©

Matild néni azt mondja, négy német katona robbantotta fel a templomot 1944 október 30-án. Kettő ott lelte halálát, két másik élelmesebb volt, ők előrementek, de a szilánkok a vasúttöltés oldalában agyonütötték őket.

A megelőző napokban Matild néni családja 70-80 másik emberrel együtt pincékben húzta meg magát. – Egyik oldalról a tanya-, másik felől pedig a kocsis- és a béresgazda lakott. Apám egy L alakú bunkert ásott. Beszalmáztuk, plédet terítettünk rá. Én a nagymamám lába között ültem, utána a bátyám, a nővérem. Édesanyám mindig a bunker szájában volt. Többször is nagyon aknáztak. Az iskolánál (ma az óvoda) négy ágyú állt, oda lőttek. Máig emlékszem, édesanyám azt mondta, mese nincs, ez a bunker nem felel meg. Lementünk a kolibába (sajtház). Aznap reggel kegyetlen nagy robbanást hallottunk, a templomot robbantották. Utána tudtuk meg, az iskolánál hat magyar honvéd halt meg. Szörnyű nap volt.

Menekülni kellett

A helybeliek Margitára indultak. Úgy mondta, egy bárkára pakoltak, dunnát, párnát, evőeszközt, ami felfért. Förtelmes sár volt, mezítláb gyalogoltak. Az édesapja kocsisgazda volt, egy pár lovat fogott be. „Kinek mibe’ volt a zsírja, azt föltették a szalonnával együtt”. A fiúk a teheneket hajtották, a lányok pedig ételesben szintén zsírt vittek.

A 32 folyási családnak Harsányi József plébános adott menedéket, egy raktárban rendezkedtek be. Gyapjúzsákokon feküdtek. A betegsége miatt ma már nehezen mozgó asszony nem felejti, a tisztelendő atya aznap a Mindenszentek napi misét is megtartotta, de már nem a templomban, abba ugyanis a szovjet katonák kötötték a lovaikat. A plébános kis oltárt rendezett be a pincében, ott misézett reggelente. A férfiak nappal a gazdagoktól rekvirált (lefoglalt) értékeket pakolták vagonba, a szerelvénnyel Ohatra mentek, majd onnan vissza.

Németek, oroszok, románok

– Éjjel a gyerekek sírtak, éhesek voltak. De senki nem mert kimenni fejni, mindenki félt a németektől, s már a szovjetek is szivárogtak befelé. Végül édesanyám ment ki, de nem álltak meg a jószágok az állandó lövöldözés miatt, csak Csirmaz Gyurka bácsi tehene. Később mindet elhajtották a németek. Egy hétig maradtak, a harcok csendesedésével térhettek haza. Nyugtuk viszont nem volt, mert hol az oroszok, hol a románok háborgatták őket.

– A románok nagyon csúnyán viselkedtek. A sógornőm az intézőnél volt szakácsnő, szép kabátjai voltak. Még mielőtt elmentünk volna Margitára, édesanyám elásta azokat – magyarázza, miközben egy rejtvényújságot gyűröget a kezében. – Mire hazamentünk, felvetette a víz. Kitakarították. Alig teregettek ki, megjelentek a román katonák, akik egy lányos házban, Fülöpéknél tanyáztak. El akarták vinni a kabátokat ajándékba. Egy szovjet orvos katonatiszt azt mondta, ha a románok bántani akarják a várandós sógornőmet, szóljunk neki. Édesanyám hívta is, ő zavarta el a románokat, később pedig segített a szülésnél. A románok megerőszakoltak volna akárkit! Egy alkalommal úgy kellett elbújni előlük, a rokonságban ugyanis sok 16-18 éves lány volt. Nagymamám összehívta őket egy kis szoba-konyhába.

Egyedül az SS-esekel szemben

Hogy fértek el? – kérdezem szégyellősen, amiért félbe szakítom. – „Na, lányok, szedjétek az irhátokat! Meg ne mukkanjatok, míg el nem mennek a románok, mert végetek van!” – mondta nekik. A szalmazsákok közé fektette őket. Egy piros lepedővel takarta le, mintha az egész egy ágy volna. De hát a padlásig ért – teszi hozzá immár derűvel az arcán, majd sorolni kezdi a hét lány nevét, akiket beágyaztak. Mivel Folyásra visszakerülve két tűz közé kerültek (a németek még lőttek visszafelé), ismét menekülniük kellett, ezúttal Görbeháza közelében, Kaproson élő rokonok fogadták be a családját. Ott sem lett jobb a sorsuk, mivel elmondása szerint a visszavonuló SS-katonáknak szabadrablást engedtek. Erre egyébként a tanyába beköltöző német katonák figyelmeztették őket.

– Egy nap anyám hazament Folyásra, hogy megnézze a kocát, meg adjon neki valamit, s jövet hozott két pulykát a hátán. Alig pányvázta ki, a megjelenő SS-esek felrakták a kocsira. Én felugrottam, hogy elvegyem. Ekkor egy híradós katona szólt nagyanyámnak, hogy vegye le a kislányt, engem, mert rögtön agyonlőnek. Hiába sírtam, s mondtam, hogy legalább az egyiket adják vissza. Elvágták mindkettő nyakát. A szomszéd tanyáról birkát vittek. Nem volt azoknak se mit enni, rabolniuk kellett.

Amikor Kaprosról hazafelé tartottak, az erdőnél megsorozták őket. – Az unokanővéremmel a kocsin ültünk. Apám egy kinagyított katonaképét tartottuk a fejünk mellett. Ilyen naivak voltunk! Apám gyorsan leszállított, s vasút oldalába küldött bennünket, hogy hasaljunk le, ő a lovak jobb oldalán jött. Végül a faluból rádióztak az erdőbe, hogy ne lőjenek, nem katonák vagyunk. Így maradtunk meg.

Ilyen ma a templom, ennyi maradt belőle | Fotó: Matey István Ilyen ma a templom, ennyi maradt belőle | Fotó: Matey István ©

Folyáson nagy kincs, akinek van képe a még ép templomról. Matild néni emlékszik, hogy valahol a szekrény alján neki is van. Botjára támaszkodva indul a szobába. Percek múltán kiált. – Ehol van! Fátyolos tekintettel mutatja a kinagyított képet. Lenyűgöz. – Ilyen szép volt, ni!

HBN–SZZSL


Egy szekrény maradt

A régi templomot már nem lehetett helyreállítani. A háború után a volt intéző lakásában alakítottak ki egy kápolnát.

Sugár Ferencné azt mondja, a szobában rendezték be a sekrestyét. Ott állították fel az egyetlen bútort, amit a régi templomból meg lehetett menteni. Ezen kívül a Szűz Mária-szobor maradt meg az egyház szerint, amit azóta is őriznek.

Az új, modern stílusú templomot, amely Brechel Gábor tervei alapján készült, 1984-ben szentelték fel, a kezdeményezés Borsos János plébános nevéhez fűződik.









hirdetés