Hogyan ne rontsuk el?

A fejlődés olyan, mint a hőre keményedő műanyag: az idő múltával már nem formálódik a gyerek, hanem törik.

Kedden este hét óra előtt már ott várta közönségét a Lovarda pódiumán Ranschburg Jenő, az ismert pszichiáter, hogy aztán másfél órán keresztül beszéljen a gyereknevelés nehézségeiről; előadását sok humorral fűszerezte és átsütött rajta a gyerekek iránti végtelen szeretete.

– Van néhány kritikus időpont, amikor igazán el lehet rontani a nevelést. Az első maga a gyermevállalás. Demográfiai helyzet ide vagy oda, csak az vágjon bele, aki igazán, szívből akarja, mert a nem kívánt gyerekek sorsa nagyon nehéz – intett. – Az rossz indok, hogy „hátha akkor elvesz”, vagy hogy az „anyósom annyira szeretne már unokát”! A gyerek személyiségének kialakulásában nagyon fontos, hogy hányadikként érkezik a családba. Az elsőszülöttekre nehéz feladat vár: nekik kell abból a két idétlen fiatalból szülőt nevelni. Éppen ezért jellemükben hordoznak majd az aggódó bizonytalanságból, szorongásból. A második gyereket már magabiztosabban, felszabadultabban fogadják. Tipikus példa: míg az elsőnél fürdetésekor ott volt a nagymama meg a szomszéd is és hőmérővel nézték a víz fokát, a másodiknál a könyökét teszi az anya a vízbe aztán mehet bele a gyerek. A második felnőve oldottabb karaktert képvisel, de az első sincs elrontva! Utóbbi rendszerint igyekvő, jól meg akar csinálni minden feladatot. A legtöbb híres tudós elsőszülött volt. A harmadik csemeténél már nyoma sincs a görcsösségnek: nagymellényű és folyton jár a szája. Az ő felszabadult kreativitása, eredeti ötletei magyarázhatják, hogy a korszakalkotó zsenik 3-4. gyerekként születtek.

Bizalom

– A következő kritikus időszak, a 8-10. hónap környéke. Meggyőződésem, hogy téves az a nézet, amikor arra biztatják a szülőket, hogy ilyen korban rendre, fegyelemre szoktassák gyereküket, ne vegyék fel a síró kicsit mert el lesz kényeztetve. Ekkor, ilyesmivel még nem lehet elrontani! Inkább ölbe kell őt venni, mert így megtanulja, hogy érdemes a világot megszólítani, mert akkor a világ válaszol! Ekkor alakul ki az a bizalom, ami napjainkban igencsak hiányzik – ahogyan az egy nemrégen végzett kutatásból is kiderült – jegyezte meg Ranschburg Jenő. – Ne azt tanítsuk a gyereknek, hogy a világ gonosz, ez nem igaz; inkább hogy bízzon a felnőttekben, merje közölni velük a gondját és kérdezni tőlük! A szülő és gyereke rejtett módon, folyamatosan tanítják egymást, de persze nem mindegy, mire. Ha az anya felveszi a síró kicsit és az elhallgat, akkor a nő megtudja, hogy ő hatékony szülő. Ha később ad egy pofont a kétéves gyereknek, célt ér ugyan, de legközelebb majd két pofon szükséges ugyanahhoz, a gyerek pedig megtanulja, hogy őt ütni kell.

Hiszti

– 3-4 évesen van a következő nehéz időszak. Ekkor már túlesett a gyerek a dackorszakon, a hiszti „illegális”, de sok kicsinél előfordul és nagyon nehéz lenevelni róla. Figyeljük meg, hogy a játékbolt előtt megállva megvárja a lurkó, míg feltűnik valaki közelben, akkor kezd hisztizni, mert tudja, hogy a szülőnek így még kellemetlenebb a helyzet és hamarabb célt lehet érni! Azt szoktam javasolni, használjuk ki, hogy a kicsik ekkor még egy mágikus világban élnek. A mese és varázslás számukra természetes. Ha berepül az ablakon egy elefánt, egyszerűen tudomásul veszik. Amikor hisztizni kezd a gyerek, ne büntessük, ne könyörögjünk, ne tépjük a hajunkat! Mondjuk neki: hova tűnt Lacika? Ekkor – az esetek többségében – megdöbben és elhallgat, mert elszeparálva érzi magát és vissza akar jönni hozzám – magyarázta a neves pszichiáter. – Ez az a kor, amikor a gyerek megtanulja, hogy a világ több, mint én vagyok. A 3 évesek egocentrikusak: nem tudnak más szemével látni. Fontos pillanat, amikor először másvalaki bőrébe bújik a gyerek, ekkor közel van ahhoz, hogy velem érezzen. Ez azért fontos, mert az empátia az emberré válás egyik legfontosabb eleme.

Autonómia

– A serdülőkorból nehéz úgy kijönni, hogy a szülő ne azt érezze, hogy nagyon elrontotta a nevelést – tért rá a pszichiáter az utolsó kritikus időszakra. – A krízis lényege, hogy a gyerek meg akar küzdeni a szülővel, de valójában azzal a szülővel, aki az ő fejében van és mostanáig a törvényeket hozta. Azért teszi, hogy megtudja, kicsoda is ő. Ez azonban nem végleges elszakadás, ha megtalálja autonómiáját, akkor (úgy 18-20 évesen) elindul visszafele, a szülő felé. A gyerek rendre megszegi a szabályokat, de sohasem kérdőjelezi meg azokat. Csak kamaszként jön rá, hogy a szülő által diktált regulák nem szentek, s nem is részei az ő személyiségének. Meg akar szabadulni tőlük, de tulajdonképpen sosem tudja a szülőket kiköltöztetni a fejéből, de legalábbis 74 éves korig biztosan nem…

Micimackó és társai

Ranschburg Jenő a Micimackó szereplőin keresztül mutatta be, milyen „gyerektípusok” vannak: az izgő-mozgó, jóindulatú, a világgal folyton összeütköző Tigris; az álmodozó, szétszórt, tehetséges Micimackó; a tökéletességre törekvő, mindig vitatkozó Nyuszi, vagy a segítőkész és túlérzékeny Malacka. Felhívta a figyelmet arra, hogy valamennyiüknek megvannak a maguk értékei, akkor is, ha a szülő ezt nem veszi észre mert „másmilyen” gyereket szeretne, illetve annak ellenére, hogy iskolarendszerünk csak a hibát keresi minden gyerekben. Hangsúlyozta: a csemetét kicsi korától kezdve „monitorozni” kell: legyen kartávolságon, majd látó-, még később hallótávolságon belül! S ha már kamasz, akkor is mindig tudni kell, hol van, kivel, mit csinál és mikor jön haza? Ez a szülő felelőssége, amit szelíd következetességgel kötelessége érvényesíteni.