Hóban-bajban csúszkálunk

Hóban-bajban csúszkálunk

Mindenki teszi a dolgát: Holle anyó
rázza a dunyhát, az önkormányzat
megrendel, az AKSD pedig letol, mármint a havat az
útról.


Másnap reggel a polgár mégis
csodálkozik, hogy az autó
csúszkál, a busz harminccal
tötyög.


A kerekek ugyanis hókásán,
olvadékon, latyakon gurulnak, lakótelepi
szervízúton friss havon,
külvárosban a jéggé
préselődött csapadékon.

Nem mintha késlekednének a derék
hómunkások, ahogy megindul az égi
áldás, téliesített
munkagépre kapnak és
végigsózzák a főbb utakat,
mint valami ízetlen levest.


Amíg a kőbe – illetve
szerződésbe – vésett 6
centimétert el nem éri a fehér
paplan vastagsága, addig a vegytanra
bízzák a közlekedés
javítását. (Nem mintha 3 vagy 5,4
centiméteres hó nem okozna gondot.) Az
undok fehér izé viszont nem
hajlandó szublimálni
(szilárdból rögtön
légneművé válni), de
még cseppfolyósodva elsunnyogni sem: ott
marad az úton, csak sokkal rondább.


Ezen gyakorlatozik hát a
cívisváros és
környékének népe, reflexeit
tesztelve, ingyenes órákat véve
téli vezetésből, váratlan
piruettekkel örvendeztetve meg a többi
járókelőt.


A bűvös 6 centiméter felett
aztán munkába állnak a
tolólapátok, hányják a
havat mint megannyi nekibuzdult házmester
– az eredmény csak valamivel jobb.

Persze, nem kell nálunk
nehéztüzérséget fenntartani
hóeltakarításra: a tavalyi
tél egy keddi napra esett, a tavalyelőtti
meg egy szombatira, az idei már igazi
tundrának számít.


De ha a hómunkás végzi a
dolgát (ami mai körülmények
közt sem lehet leányálom) és
a közlekedők mégis
csúszkálnak és
szitkozódnak, akkor valami nem jól
működik. A szakemberek biztosan
tudják, mit lehetne jobban csinálni.
Addig is, drukkoljunk, hogy jöjjön a tavasz!