Hit vezérelte szerepek a Menekülőkben

Lippai Sámuel a műben azt mondja, rengeteg gyereke van, s a Jóisten a váradiakat is rábízza
Lippai Sámuel a műben azt mondja, rengeteg gyereke van, s a Jóisten a váradiakat is rábízza - © Fotó: Matey István
Debrecen – „Érvényes problémákat vet fel: feleségekről szól, férjekről, a családról, a férfi és a nő közötti hierarchikus viszonyról.” Interjú Újhelyi Kinga és Kiss Gergely Máté színművészekkel.

Gergő, nem tud nem eszembe jutni, hogy a korábbi évadokban megformált főszerepeid: a Tüzet viszekben Soós Imre és a Jadviga párnájában Osztatní András szintén olyan élethelyzetbe kerülnek, amely a vesztüket okozza. Nem mentes ez alól Lippai Sámuel, a nemrég a Reformáció 500. évfordulója alkalmából bemutatott Menekülők című darab hőse sem. Milyen érzés folyamatosan meghalni a színpadon? A karaktereid között meghúzódó párhuzamból tudtál-e táplálkozni Lippai megformálásakor?

Kiss Gergely Máté: A meghalással a színpadon alapvetően nincs problémám, mert persze, nem egyszerű dolog negatív élethelyzetekben lévő, terheket cipelő hősökkel azonosulni, de szerencsére csak idő kérdése, és ezt le tudom tenni magamról egy-egy előadás után. A másik kérdésedre pedig egyértelműen igen a válaszom, mégpedig szakmai szempontból. A szövegek mennyiségének, minőségének, és a feladat méretéből adódó megpróbáltatásoknak az ismerős jellege segít egy-egy következő hős megformálásakor.

Tehát nem a megélt sors tudott egymásra épülni a három szerep kapcsán, hanem a megterhelés milyensége? Az, hogy hozzászoktál már ezekhez a nagy feladatokhoz?

Kiss Gergely Máté: Igen, amiket a partnerektől a szakmáról egy-egy próbafolyamat során meg lehet tanulni, az olyan tapasztalat birtokába juttatja az embert, amit a következő alkalommal is tud hasznosítani. De ha konkrétan a három drámai hőst nézzük, az ő sorsuk párhuzamát elemezzük, Soós és Osztatní azért hasonló szerep, mert mindketten egy nő miatt kerülnek nagyon nehéz helyzetbe, s valójában Lippai sorsát is a feleség befolyásolja, csak éppen itt az asszonnyal ők nem is találkoznak a színpadon, ami különösen érdekessé teszi a történetüket.

Lippainéval épp Kinga találkozik a színpadon a prédikátorné, Komárominé Balogh Kata szerepében. Akiben – talán első hallásra furcsa lesz, de – az idén a Szabó Magda születésének 100. évfordulójára felújított Régimódi történet című előadás Klári nénijével látok némi párhuzamot. Mégpedig abban az első jelenetben, amikor a szolgálóval, Terkával kell szót érts, Kinga. Mintha ott megint előjönnének az általad megformált Klári néni vaskosabb mozdulatai, tenyeres-talpas lénye, hogy aztán ebből fokozatosan egy kifinomult és rendkívül érzékeny asszonnyá válj az előadás ideje alatt…

Újhelyi Kinga: Nekem egyáltalán nem jut eszembe Klári néni, amikor Komárominét játszom, valószínűleg azért, mert „menekülök” attól, hogy egy új szerep megformálásánál az előző szerepeimből táplálkozzak. Szeretek mindig mindent tiszta lappal indítani.

Mindkettőtök esetében az általatok megformált személy óriási változáson, jellemfejlődésen megy keresztül a dráma során. Olyan élethelyzetbe kerül, amelyben addig talán a maga számára sem ismert énjét kell előhúznia. Gondolok itt arra a felelősségteljes döntésre, amikor Lippai arra az elhatározásra jut, hogy mégis befogadja a debreceni kollégiumba a váradiakat, sőt, elébük is megy, miközben ott munkál benne a kommunikációjából végképp hiányzó családi drámája is. S gondolok arra, amikor Komárominé a Lippai család titkával szembesülve az addig engedelmes feleségből önálló, autonóm nővé válva, be mer lépni az egyébként csak a férfiak számára nyitott kollégiumba. Mennyire volt nehéz ezt a hatalmas lélektani ívet bejárni a darabban?

Kiss Gergely Máté: Csikos tanár úr szokta mondani, s igazat kell adnom neki, hogy egyszerre, egy időben csak egyvalamit tudunk eljátszani a színpadon. Lippaival pár óra alatt történnek meg a dolgok, s az első jelenetben, amikor Terka rákérdez, hogy nem hiányzik-e neki egy gyerek, visszakérdez, hogy „milyen gyermek”? Azaz egy olyan sűrített pillanatban, amelyben Lippai van, nem szövi át minden gondolatát az a személyes tragédia, amit a gyermeke elvesztése jelent. Ő egy nagyon buzgó, büszke ember, aki a munkájára koncentrál, s a gyermekével kapcsolatos traumája csak akkor jön elő belőle, amikor a kötelességével, a társadalmi szerepvállalásával kapcsolatban kerül „skizofrén helyzetbe”. Azt mondja Terkának, hogy rengeteg gyereke van – a kollégistákra gondol –, de a Jóisten úgy dönt, hogy a váradi gyerekeket is rábízza. Azaz elveszít egyet, de, mint a munkájának, és nem a magánéletének élő ember, pluszban megkapja a váradi fiatalokat is.

kg

Kiss Gergely Máté | Fotó: Matey István

Újhelyi Kinga: Én nem jellemfejlődést érzek Komárominé esetében, nem transzformációt. Úgy jellemezném őt, mint egy hagymát, amelynek különböző rétegei vannak. A vele kapcsolatba lépők életsorsának a kulcsa nyitja meg ezeket a rétegeket benne, amelyeket a keresztyén formaságok, szabályok szerint tart magában, de amelyek aztán szépen lassan lehullanak róla. A hagyma közepén azonban ott van a mag, az emberben a szív, amely dobog, és megcselekedteti vele, amit meg kell cselekednie. Mélyen megérinti őt Lippainé személyessé vált kapcsolata Istennel. Általa újra felfedezi önmagában az Istenbe vetett hitének sokkal bensőségesebb jellegét, mely hit egészen a Lippainéval való találkozásig túlságosan is a keresztyén formákra, szokásokra koncentráló, kanonizált, intézményesített rendszerben működött. Az élet által megpróbált asszony sorsa feltámasztja benne a krisztusi szeretet cselekvő erejét, amely sokkal erősebb, mint bármi más, mint bármely ember alkotta szabály, regula. Ezért dönt úgy, hogy beviszi Lippainét a Kollégiumba, belép a tiltott zónába.

Kiss Gergely Máté: Én is úgy érzem, hogy Komárominé olyan asszony, aki mindenkivel a saját nyelvén tud beszélni: beszél a szolgálóval, helyreteszi, beszél a gyerekével, lehajol hozzá, beszél a férjével, kezeli, s amikor Lippainéval találkozik, valódi vitapartnerére talál. Komárominé olyanná válik, amilyen partnerrel szemben áll. Ami azt jelzi, hogy ő egy gazdag életű, nyitott ember. A legnagyobb nyitást akkor teszi meg, amikor Lippainéval kezd kommunikálni.

Újhelyi Kinga: Nagy különbség van a vitaszintek között. Terkával azon vitázunk, hogy ki kell-e tenni a sonkát az asztalra, avagy sem, míg Lippainéval sokkal fajsúlyosabb dolgokról: a hit gyakorlásának kérdéséről például. Ez a mindenkori ember, de még Krisztus létezésének alapkérdése is volt. Lippainé hitevesztett embernek tűnik, bizonytalannak az Úr irányába, míg Komárominé nagyon biztos a hitében, s csak akkor inog meg benne, amikor Lippainé azt a kérdést teszi fel, hogy az Isten vajon miért pont az ő gyerekét vette el? Erre ugyanis nincs példázatszerű válasz…

A rendező, Visky Andrej azt nyilatkozta, hogy egyáltalán nem történelmi drámát akart színre vinni, amelyben a problémák csak az 1660 körüli évekre vonatkoznak, hanem olyan adekvát kérdéseket kívánt az előadással feltenni, amelyek a ma emberét foglalkoztatják. Véleményetek szerint mennyiben sikerült ez a cél?

Kiss Gergely Máté: Mindenképp beszélhetünk a Menekülőkkel kapcsolatban történelmi kontextusról is, hiszen az előadás első fele, a „fiús” rész egy konkrét történelmi eseményt boncolgat, a második fele, a „lányos” rész viszont – mivel érzelmekkel tölti meg ezt a kontextust – valóban ma is érvényes problémákat vet fel: feleségekről szól, férjekről, a családról, a férfi és a nő közötti hierarchikus viszonyról, amely problémák felvetése abban a korban, amikor a dráma egyébként játszódik, nagyon újszerűnek és szokatlannak számított.

Újhelyi Kinga: Ehhez kapcsolódnék én is, hiszen a nő szerepe, feladata ötszáz évvel ezelőtt is hasonló volt, mint ma: megfelelni anyaként, nőként, támaszt nyújtani és biztonságot adni. Legfeljebb az változott, hogy már nem kell annyira „harcosan” beleállni egy-egy helyzetbe, mint akkor, tehát például nem kell bemenni egy nők számára megközelíthetetlen kollégium kapuján ahhoz, hogy elérjük a célunkat, bár, még mindig van hová fejlődnünk. Ugyanakkor a „debreceniség”, ez a mentalitás, a „nyakas kálvinista” lét sem változott, vagy nem sokat évszázadok óta, tehát az előadásnak ez a szegmense is nagyon mai tud lenni.

uk

Újhelyi Kinga | Fotó: Matey István

Nagyjából ugyanolyan morális és hitbéli kérdéseket vethetünk fel a menekülőkkel kapcsolatban most is, mint ötszáz évvel ezelőtt. Bár – ahogyan azt Bakota Árpád a darabban prédikátorként megfogalmazza – a váradiak annak idején sem idegenek, hanem ugyanúgy magyarok és reformátusok voltak, mint a debreceniek, a mai menekültek pedig a miénktől eltérő kulturális és vallási gyökerekkel bírnak. De itt felmerül a kérdés, hogy hol kezdődik és hol ér véget a keresztyénség? Ha te fekete vagy és nem fehér, akkor téged nem fogadlak be? A ma embere ezzel küzd.

Milyen érzés a debreceni színpadon a városhoz kötődő, a „kálvinista Róma” történelmét feldolgozó darabban szerepelni? Számít-e ez valamit a játékotok szempontjából, ad-e hozzá valami pluszt?

Kiss Gergely Máté: Nekem nagyon jó volt, amikor ez már nem számított. Az elején inkább teherként hatott rám, hogy történelmi figurát kell eljátszanom egy helytörténeti és identitáskereső drámában. A Református Kollégiummal és a reformációval kapcsolatban is nagynak éreztem az igényt. Aztán konkrétan egy, a feleségemmel folytatott beszélgetés volt az, ami kimozdított ebből. Ugyanis nekem református gyökereim vannak, volt olyan ősöm, a dédapám, aki Svájcban tanult s teológus lett, a nagyapám pedig a Kollégiumba járt, és Debrecen szellemi tere is létező tér a számomra. Sokáig azt gondoltam, hogy az identitásom ilyen értelmű boncolgatásán már túl vagyok. S akkor jött ez a drámai szerep, a feleségem javasolta, hogy ezt most fogjam fel úgy, hogy újra foglalkoznom kell az énemnek ezzel a részével, újra meg kell benne merítkezzek, ezekre a gyökerekre erényként, előnyként, nem pedig teherként kell tekintsek Lippai megformálásakor.

Újhelyi Kinga: Én Erdélyben nőttem fel, de én is református vagyok, s éppen emiatt egyáltalán nem volt nehéz azonosulnom a darab szellemiségével. Nagyon kemény szabályok határozták meg a mi református létezésünket is, presztízskérdés volt például a konfirmáció napján, hogy ki léphet be a tiszteletes úr után elsőként a templomba. Ennek ugyanis szigorú feltételei voltak: volt egy kátékikérdezés, meg kellett tanulni a zsoltárokat. De hiába tanultam meg mindent, mégis csak negyediknek léphettem be a templom ajtaján, mert nagyon sok hittanórán nem tudtam részt venni amiatt, hogy mennem kellett a nagyszüleim tanyájára dolgozni. Aztán elkerültem Nagyváradra a tanítóképzőbe. Ott nem volt református hitoktatás, csak katolikus vagy baptista, s valahová járni kellett. Ekkor ismerkedtem meg más vallási ágakkal, a kíváncsiság hajtott ugyan, de ez csak arra volt jó, hogy megerősítsen a református hitemben, elmélyítse a kapcsolatomat Istennel. A zsoltárok megtanulása, s az, hogy a református hitem folyamatosan erősödött bennem, „kapóra jött” a Menekülők kapcsán, hiszen van az előadásban egy olyan jelenet, amelyben egy gyertyát tartva zsoltárt énekelek. Olyan zsoltárt, ami nincs benne a Zsoltárok könyvében, hanem én improvizáltam az egyik próbán, s szerencsére Andrej nagyon nyitott volt arra, hogy ez bekerüljön, illetve benne maradjon a produkcióban.

Végezetül, áruljátok el, kérlek, hogy milyen darabokban és milyen szerepekben láthatunk még benneteket ebben az évadban?

Kiss Gergely Máté: A Három nővérben, a Játék a kastélyban című darabban és az Idiótában fogok még idén játszani.

Újhelyi Kinga: Szintén benne leszek a Három nővérben, játszom a Macskajátékban, és egy „külsős” darabban, Bereményi Géza Irén levele című előadásában, amit a Csokonai Színházban novemberben vendégjátékként fogunk bemutatni.

Gyürky Katalin


Bacsa Ildikó és Újhelyi Kinga
Debrecen - Bár a dráma alkalmas rá, nem az időutazáson van a fókusz, hanem az erkölcsi kérdéseken. A Reformáció 500. évfordulójára hirdetett drámapályázat nyertes – Győri L. János és Győri Katalin írta Menekülők című – mű ősbemutatója október 30-án volt a Csokonai Színházban. A Menekülők című ...








hirdetés