Hiszi, hogy nem véletlenül vagyunk e világon

Akt.:
Hiszi, hogy nem véletlenül vagyunk e világon
© Fotó: Molnár Péter
Debrecen – Az alkotó szerint az a fontos, hogy az ember próbáljon őszinte maradni, ne a nézői igényeknek akarjon megfelelni. Interjú Gonda Zoltán festő-és grafikusművésszel.

A műteremként is funkcionáló barátságos lakás fő helyén a közeljövőben megrendezendő Szegedi Országos Táblakép Fesztiválra szánt impozáns, amolyan igazi „gondás” színvilágú festmény vonzza oda a látogató szemét. Éppúgy, mint a falon a 90-es években készült Széltánc triptichon. Beszédes, Szín-vallás című könyve sok mindent elárul a művész fél évszázados munkásságáról. A címet, pontosabban a találó kifejezést a Kolozsvári Művészeti Múzeumbeli nagy kiállításáról Németh Júlia művészettörténész által írt kritikából vette „kölcsön”.

Ahogy látom, a mostani munkához a saját festményeit vette „kölcsön” egy érdekes technika alkalmazásával.

Gonda Zoltán: Néhány régebbi festményemet digitalizáltam, majd kinyomtattam, az eredetinél kisebb méretben, s azokba belerajzoltam, ráfestettem. Így bár hasonlítanak, mégis különböznek az eredetiektől, melyek közül egyébként már jószerével egy sincs a saját tulajdonomban. Aki pedig ezeket az átalakított képeket megveszi, az nem egy fényképet kap, hanem egy „eredeti” Gonda-munkát.

Vicces szófordulatot használt arra kérdésre, honnan jött a késztetés, hogy festőművész legyen. Azért kíváncsi lennék a „komoly” változatra is.

Gonda Zoltán: A már említett könyv ötven éves művészi tevékenységemet foglalja össze. Tizenhárom-tizennégy évesen kezdtem a festészet iránt érdeklődni. A Tóth Árpád Gimnázium elsőseként találkoztam Debreczeni Tiborral, aki képzőművészeti pályázatot írt ki, s amikor megláttam egyik osztálytársunk festményét, azt találtam mondani: én ettől százszor különbet tudnék csinálni. A tanárom szavamon fogott, s a képem nagyon tetszett neki. Tóth Ervin művészettörténész szintén ott tanított, ő javasolta, hogy akinek ilyen látásmódja van, az képezze magát. Akkor még nem volt a Medgyessy Kör elnevezés, de igen jó tanárok voltak, Félegyházi László, Menyhárt József, Nagy Ferenc, Veress Géza festőművészek. Amikor elmentem Veresshez a hónom alatt néhány apró rajzzal, azt kérdezte, magamtól rajzoltam-e. Szégyelltem megmondani, hogy könyvből másoltam… Amikor legközelebb találkoztunk, elővett egy fotóalbumot, belelapozott, majd elém tette. A másolt album volt, bizony nagyon röstelltem magamat. De végül rendeződött minden. Leültettek, kockát, virágot, csendéletet, gipszfejeket, utána meg élő embert is kellett rajzolni. A legnagyobb sikerem fiatal koromban az volt, amikor az 1965-ös őszi tárlaton két munkám is szerepelt: ennek hatására a Napló tárlatában is bemutattak, és később a neves festőművészekkel együtt a Déri Múzeum alagsorában lévő kiállítóteremben én is szerepeltem. Számomra nagyon emlékezetes volt, attól kezdve elsősorban a festészet izgatott, ugyanakkor mocorgott bennem a grafika iránti rajongás is, különösen Menyhárt Józsi bácsi metszetei tetszettek. Meg is kérdeztem tőle, hogy kell ilyet csinálni. Nagyon egyszerű, mondta. Veszek egy darab linóleumot, belevágok, és azt lenyomjuk a nyomdában. Kérdeztem, hol lehet ilyen vágóeszközt kapni? Van-e esernyőtök otthon? Van. És rossz esernyőtök is? Az is. Na, akkor az esernyő drótjának a végét lereszeled, befogatod egy nyélbe, az lesz a vágó.
Az első, a Naplóban, az Élet és Irodalomban, az Alföldben megjelenő metszeteimet ezzel készítettem. Az Alföldnél Tóth Endre, a Naplónál Bényei József karolt fel, biztatva, rajzoljak országos lapokba is.

Az Élet és Irodalomnál, ha jól tudom, Nagy László bizalmát is élvezhette…

Gonda Zoltán: Nagyképűen hangzana, ha azt mondanám, hogy jóban voltunk, de többször is találkoztam vele. Az ő részéről ez pusztán szakmai kapcsolat volt, viszont az egyik találkozásunk nagyon emlékezetesre sikeredett. Már több rajzom, metszetem is megjelent az ÉS-ben, amikor a görbe botjával egyszer kijött az előcsarnokba, ahol egy fotelben ültem. Mellém telepedve azt kérdezte, mondhat-e valamit. Ő akkor már élő klasszikusnak számított, a lábam remegett attól, hogy egyáltalán hozzám szólt. Nem vagyok sértődős, kérdezte. Dehogy, bármit mondhat! Akkor hadd javasoljam, válaszolta, hogy legközelebb a rajz legyen nagyobb, ne az aláírás. Ez a mondat beleégett a lelkembe, azóta, meg lehet nézni a munkáimat, csak kompozíciós eszközként használom az aláírást.

Népművelő-könyvtárosi végzettségét mennyi ideig kamatoztatta?

Gonda Zoltán: Debrecenben akkoriban indult a népművelő-könyvtár szak, azt követően Pesten az ELTE-n elvégeztem a könyvtár szakot, ami abban az időben még hat éves volt. Egy Nógrád megyei kis faluban kaptam állást, közben már az egyetemre is jártam. Aztán Balassagyarmaton megpályáztam a járási könyvtár vezetői állást. Talán sokan el sem hiszik, de nem tudtam elviselni a horizont hiányát, annyira hiányzott az Alföld. Mikor visszaindultam Debrecenből, a lelkem összeszorult, ahogy a vonatablakon át megláttam a Hortobágyot. Amikor ezt az erdélyi művésztelepeken elmesélem, csak csodálkoznak, hogy lehet az, hiszen nálunk nincs semmi látnivaló. Számomra azonban csodálatos egy világ. Igaz, hogy Nyíregyházán születtem, de csak pár hónapos koromig éltünk ott. Visszaköltöztünk Kisvárdára a nagyszülőkhöz, majd tíz évesen kerültem a családdal Debrecenbe. Amikor Tégláson megnyitottuk az állandó kiállításomat, sokan kérdezték, miért éppen Téglás? Azért, mert az éppen Nyíregyháza és Debrecen között van. Debrecenhez köt gyakorlatilag minden. Amikor hazajöttem Balassagyarmatról, a megyei könyvtárban kaptam intézményfejlesztői állást.


Fotó: Molnár Péter Fotó: Molnár Péter ©

A múlt rendszerben az számított hivatalosan művésznek, aki tagja volt a Képzőművészeti Alapnak. Manapság ki dönt ennek a titulusnak a viseléséről?

Gonda Zoltán: Ma már senki. Az úgynevezett átkosban nagy lehetőségek voltak, s valóban, ahhoz, hogy festőművész legyen valaki, alaptagnak kellett lennie. Ma szintén megvan ez a felvételi rendszer: a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületében (MAOE) 10-13 tagú, képzőművészekből álló zsűri dönti el, kik lesznek a hivatásos képzőművészek. Annak idején a művész névhasználat tilos volt, csak az mondhatta, hogy festő-, grafikusművész, képzőművész, aki ebbe a társaságba tartozott. Az dokumentáltan szerepelhetett országos kiállításokon, a zsűri elfogadta a munkáit, sőt létezett lektorátus is. Fiatal srácként én is rendeztem kiállítást a grafikáimból és a festményeimből, amit csak lektorátusi engedéllyel szabadott. Vagyis bármivel nem lehetett kiállni, csak azzal, amit a zsűri jóváhagyott. Manapság csak a nagyszabású országos kiállításokon, vagy a megyei tavaszi-, őszi tárlatokon van zsűrizési lehetőség. Ezen kívül bárki bárhol, bármikor csinálhat képzőművészeti kiállítást. Anélkül, hogy lenne bármilyen szakmai háttere, vagy ismerete, akár tud rajzolni, vagy festeni, akár nem, ismeri az anatómiát, vagy nem, szerepelhet, falra kerülhet a munkája. S miután már szerepelt egy-két alkalommal, büszkén használja a festőművész megnevezést. Én inkább a képzőművész kifejezést kedvelem, amit a MAOE-felvételkor kap az ember, és ami nem határolja be csak festészetre, grafikára. Hogy szakmai berken belül ki a művész, és ki nem, azt mi nem vagyunk hitelesek megállapítani, bár van érzékünk, látásmódunk ahhoz, hogy tudjuk, amit csinál, az jó, vagy nem. De hogy kiből lesz majd az utókor számára klasszikus, azt az idő dönti el. Az a fontos, hogy az ember alkotás közben próbáljon őszinte maradni, ne a nézői igényeknek akarjon megfelelni, ne azokat elégítse ki felszínes alkalmazásokkal. Ám ugyanez vonatkozik bármely művészeti ágra, a zenére, az irodalomra, a színházművészetre is.

Tanítványai voltak, vannak?

Gonda Zoltán: Már nincsenek. Vezettem képzőművészeti szakkört, többet is, Balassagyarmaton, Hajdúsámsonban, Józsán. Egyszer egy érdekes kísérletet csináltattam a gyerekekkel: Nógrád és Hajdú-Bihar megyében is rajzoltattam a Hortobágyot. A nógrádiak alkotta háttér tele volt hegyekkel és dombokkal, egyenes horizont vonalat csak a hajdú-bihariak rajzoltak. Nagyon érdekes, hogy a táj mennyire meghatározza az ember gondolkodását. Aztán voltak művészetet szerető, érdeklődő egyetemisták, főiskolások, akiket nem is neveznék tanítványoknak, inkább egyszerűen csak feljártak hozzám, én pedig segítettem nekik az elindulásban.

A képei alapján úgy gondolom, hívő ember.

Gonda Zoltán: Igen. Nem templomjáró, hanem hívő. Úgy gondolom, nem véletlen az, hogy a világ vezető nagy tudósai egyszer csak eljutnak arra a pontra, amikor már nem tudnak földi magyarázatot adni a történéseknek. Én hiszem azt, hogy az ember nem véletlenül van ezen a világon – mert jó ezt hinni. Egy biztos: az, amit a keresztény egyház tett 2000 év alatt, meghatározta az egész világtörténelmet, a kultúráét biztosan. Ha megnézzük a művészettörténetet, nem fejlődött volna idáig semmi. Ilyenkor szokták mondani, hogy és akkor mi van a Távol-Keleten, Japánban, Kínában ötezer éve? Az egy másfajta kultúra, másfajta megközelítése a világnak. Én jártam Kínában kiállításon, és láttam, hogy próbálják a kínaiak az európai festészetet magukra erőltetni, amiből nagyon furcsa dolgok jöttek ki. Ugyanakkor a saját festészetük remek. Ám amikor az ember ki akar lépni abból a környezetből, ahová tartozik, nagyon nehéz egy másfajta világot megfogalmazni.

Ön szerint a művészvilágban, a képzőművészek között, létezik igazi, őszinte barátság?

Gonda Zoltán: Én a kollégák közül nagyon tisztelem Fátyol Zoltán művészetét, nagyon szeretem Burai Istvánt, akivel többször voltunk együtt művésztelepen is. Kassai Imre szerénységét és művészetét is becsülöm, és nem utolsósorban említem kedves öreg barátomat, Bogdándy Györgyöt, aki szintén sok művésztelepen volt barátom, kollégám. Vagy Gajdán Zsuzsát. Az igazi barátságban nincs semmiféle mögöttes haszonvágy, szakmai féltékenység, csak az emberi tulajdonságok, a művészi kvalitások dominálnak. Én úgy érzem, hogy ők jó művészek, Debrecen kiemelkedő egyéniségei. A politika és a társadalom nem minden művészt értékel és ítél meg egyformán, de ez engem soha nem zavart, soha nem jelentett számomra többet az, aki díjakat kapott, mint az, aki nem.

Kenyeres Ilona


Gonda Zoltán festő-és grafikusművész

• 1943-ban született Nyíregyházán
• tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, az Ajtósi Dürer Grafikusművészek Egyesületének és a Pasztellfestők Egyesületének
• fontosabb díjai: a Debreceni Megyei Őszi Tárlat nívódíja (1997), a Vajai Nemzetközi Művésztelep Nívódíja (2003), a Debreceni Tavaszi Tárlat nívódíja (2010), Holló László-díj (2012)








hirdetés