Hetvenhárom éve már, hogy ragasztja-varrja a polgári cipészmester

Szívesen idézi, amit az édesapja tanított meg neki
Szívesen idézi, amit az édesapja tanított meg neki - © Fotó: Kovács Péter
Polgár – Bodnár Gyulát szinte mindenki ismeri a városban, már a háború idején, gyerekként is dolgozott.

Magyarország is Amerika annak, aki szeret dolgozni és megbecsüli” – Bodnár mesternek ma is eszébe jut a nagyapjának e mondása. A tisztelt papa azután jutott erre, hogy 1905-ben kiment az Egyesült Államokba, de kilenc hónap múlva visszatért: neki nem jött be a tengerentúli álom. Az unokája még Polgárról se vágyott el soha, sőt ma is azon a portán dolgozik, ahol 1934-ben született. Bodnár Gyula ugyanis cipész kisiparos, az volt világéletében, a szakmát már 11 évesen gyakorolta és ma, 83 évesen még űzi.

Fotó: Kovács Péter Fotó: Kovács Péter ©

– Édesapámtól örököltem a cipészmesterséget, hetvenkét éve vagyok benne. Tanulásként őt figyeltem, igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy tőle láttam. Nemcsak azt, ahogy a cipőkkel, hanem azt is, amiként a kuncsaftokkal bánik. Alapszabály: azt a munkát is meg kell csinálni, ami úgymond nem pénz, mert a vevő hoz majd jobbat is. Meg hát jól­eső érzés segíteni az embereknek. Van, aki úgy jön, hogy a cipőjét biztos csak én tudom megcsinálni…

Fotó: Kovács Péter Fotó: Kovács Péter ©

Sok kuncsaft, biztos munka

Bodnár Gyuláék küzdelmesen éltek az ötvenes-hatvanak években, mint mondja, a rendszer utálta a kisiparosokat. – A helyi kisipari termelőszövetkezet alakulása után három évig anyagot sem kaptunk a munkához, és utána is csak azt „lökték”, ami jutott. Földünk is volt valamennyi, ami a mesterséggel együtt már szinte „bűnös” dolognak számított, szörnyű hangnemben beszéltek velünk. Munka mindig is volt, de a körülmények miatt olykor nehéz volt kitartani. A könyveléstől az adóbevallásig mindent csináltam, de azt mondogattam apámnak, hogy ha idehaza ennyit dolgozok, akkor már csak azért se megyek csavarogni. Meg is lehetett élni a szakmából, hiszen míg ember lesz, lábbeli kell. Apámnak meg az volt a szava járása, hogy sok vendége van neki, így mindig akad, akinek cipőt kell csinálni-javítani.

Fotó: Kovács Péter Fotó: Kovács Péter ©

Látja, amit kell

Bodnár Gyula ma már csak cipőket javít. Úgy látja, régebben a lábbeli hosszabb ideig tartott, erősebb anyagokból készült. A bőrcipők ma sem rosszabbak a korábbiaknál, de a hozzá kerülő darabok kapcsán az is világos, hogy a gyártók sokszor egyetlen szezont is alig bíró anyagokból dolgoznak. A leggyakrabban ragaszt és varr. Bár tizenegy éve megözvegyült, egészséggel egyelőre bírja, még szemüveget sem vesz a munkához.

Előfordul, hogy amikor sötétedőben belép valaki, megkérdi, látok-e? Olyankor mondom, látom, hogy nem tizennyolc éves! Apámnak se kellett a szemüveg, még 1987-ben se, amikor meghalt.”

Az öreg cipésznek két lánya van és három unokája, de az ipart nem viszik tovább, más pályát választottak. Ő maga, ha nem a műhelyében ügyködik, akkor jó eséllyel kertészkedik, híradót néz, olvas. Mint búcsúzóban hangsúlyozza, amíg csak az egészsége engedi, szívesen vállal munkát.

– Ratalics László –



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter






hirdetés