Hét forint

Január elseje, Hatvan utca, alig lézengenek. Ötven méterre jár, mikor már tudom: meg fog szólítani. Tíz méter, öt. Megszólít.

Ratalics László jegyzete.

Nincs hét forintja? Már csak annyi kéne hozzá! Őszes, borostás, csillogó szemű férfi galambszürke télikabátban. Jobb kézelője sáros, a föld beleívódott a szövetbe. Padlót fogott már ez, szívok nagyot a cigarettán (világoskék Multi), megnézzük, mondom. Persze csak én nézem, majd hülye leszek elédugni a tárcám. Savanyú borért megy az utca végére, tenyerébe ejtek egy húszast. Zavartan néz, gyorsan el is lépek, egyet, hármat, mire nyugtázza, hogy bizonyosan nem tartok igényt visszajáróra. Amúgy is, kéne a fenének, amit összefogdosott. A kezét nyújtja. Ó, nem.  

– Már csak hét forint kellett, áldja meg az isten – úgy kapom el a jobbját, mint a tüzes vasat, ujjaink szétcsúsznak. Szégyen-kezem: még azt hiszi, nem akarok vele kezet rázni! Hogyisne. Amennyire viszolygok hozzáérni, annyira megszorítom: meglepődik. Csak megmosni mielőbb. A cigimre bök. Éjjel megfogadtam, hogy leszokok, magyarázza, mire nevetek, hogy eltereljem a figyelmét lépésről lépésre történő visszavonulásomról. Megint mond valamit, nem is értem mit, de azért jóízűnek tetszőn vihogok. Viszlát, intek. A főtérnél egy másik szerencsétlen a szerteszét heverő pezsgős, boros, bacardis üvegeket méricskéli, maradt-e bennük pár csepp jeges szesz.

 A Naplóhoz érek, fel a lépcsőn, be a mosdóba. Nézem a tükörben találgató tekintetem, vértelen mosolyom: vajon mennyi idő kell emberem teljes berúgásához, hogy ne legyen se kép, se hang, se hideg, se nyomor? Folyékony szappant nyomok. Mosom kezeimet. Üdv, 2006.