Határeset

Határeset
© Illusztráció: Derencsényi István
Aki azt hiszi, senki más nem képes megérteni azt, amit az élsportolók a cél közelében érezhetnek, nem volt még a Magyar Államvasutak szolgáltatására szorulva. Megyesi-Horváth Borbála írása.

A munka 8–9–10. órájában vívódik az elme: be kell fejeznem ezt a feladatot vs. el kell érnem a hazajutásom zálogát. Alkudozik az ember ilyenkor a percekkel, kitolja az utolsó utáni pillanatra az indulást, egyre optimistábban hiszi, hogy nyomban jön a villamos, és az nem kap pirosat útközben. A vasútállomáshoz érkezéskor legközelebb lévő ajtóhoz sorakozik, és érzi, az adrenalin kiszorította testéből az udvariasságnak fenntartott helyet. Repül a kasszához, szurkolótábornak tetszik az enervált tömeg, nem átall előrekéredzkedni, majd száguld a peron felé, és…búsan integet a karnyújtásnyira suhanó legutolsó szerelvénynek. A következő negyven perc múlva jön(ne, ha nem késne), és újabb 45 után már a városában találja magát hősünk. Összességében napokat töltöttem vasútállomáson céltalan várakozással. Ritka romboló érzés. A párom megértette, a barátaim is megszokták, de az oviban a gyerek nem fogja. És a főnök sem a nagyváradi munkahelyen. És valójában, mi is a magyarázat? A Nagyváradra igyekvők kevésbé uniós polgárok? Három kimenetele lehet a tarthatatlan állapotnak: 1. egy ingázósávval, technikai fejlesztéssel gyorsabb utat nyitnak a mindennap erre járók előtt. 2. a csoda harmadik napja után engedékenyebbek, rugalmasabbak lesznek a határőrök. 3. Nagyvárad boltjaiban, színházában, üzemeiben megérzik a hiányt, ahogyan Debrecenben az érkezőket.

– Megyesi-Horváth Borbála –








hirdetés