Markovics Sándor kettős élete

Markovics Sándor kettős élete
© Fotó: Némethy Norbert
Derecske – Egyik nap még bőrcsizmát és népviseletet, másnap vörösen rikító mentős egyenruhát visel.

Meséli, hatéves kora óta táncol, és hogy a szüleinek nagyon hálás, mert támogatták azon az úton, ami nem is volt annyira egyszerű, hiszen nagy harcot vívott benne a foci és a néptánc.

Táncművészeti egyetemen

– Soha nem tudtam egy helyben ülni, és a mozgás volt a mindenem. Csík Istvánné Ica néni kiscsoportjában kezdhettem a néptáncot, és az ő felkarolása örökre megpecsételte a néptánc iránti szeretetemet. Ezután következett a Cibri, ahol már kamaszként táncolhattam, és kezdtem kitűnni tudásommal. Innen már nem volt megállás. Szólóban is táncoltam, és lehetőségem volt főszerepben is megmutatni magam. A néptánc minden válfaját kipróbálhatom, ez teljessé tesz. Mindig van hová fejlődni, de a csoport és az egyéni elismerések újra és újra erőt adnak a következő kihívásokhoz. Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy másodmagammal a Szivárvány néptáncegyüttest vezethetem, és a csoport mellett a kis táncosok oktatásával is foglalkozhatom. A tanulás a fejlődés alapeleme, ennek jegyében kezdtem el a táncművészeti egyetemet, ahol idén már végzős hallgatóként várom a vizsgákat. Szakmai- és nívódíjban is részesültem már, de a mentős kollégáktól kapott „Táncoslábú” tábla a közvetlen környezetem elismeréseként díszíti az öltözőszekrényemet.

A sziréna bűvöletében

Amikor kiskoromban megkérdeztek, hogy mi leszek, ha nagy leszek, csak egy dologban voltam biztos. Nem akarok irodai munkát végezni. Egyszerűen nem tudnék nyugton maradni. Egész kicsi voltam, amikor feltűnt az, hogy amikor elmegy egy szirénázó mentőautó az utcán, mindenkiből kivált valamilyen reakciót. Hová mehet? Kihez mehet? Mennyire jó dolog lehet segíteni embereken, akik bajban vannak?

Biztos vagyok benne, hogy ezek a kérdések is segítettek abban az elhatározásban, amikor egy évvel az érettségi után elkezdtem az egészségügyi szakközépiskolát, melyet a berettyóújfalui mentőállomáson kamatoztathattam. Végzettség nélküli ápolóként kezdtem dolgozni, és annyira tetszett a dolog, hogy éreztem, ez az, ami számomra tökéletes életcél lehet. Nem éreztem munkának, a mai napig sem érzem, mert ez egy szolgálat. Segítség az embereken, ami folyamatos fejlődést kíván. Időközben elvégeztem a szükséges képzéseket, és ma már a derecskei állomáson egységvezetőként dolgozhatok egy nagyon jó társaságban. A mai napig sokan kérdezik, még a közvetlen ismerősi körökben is, hogy milyen érzés mentőautót vezetni? Ezután mindig hosszas magyarázkodás következik, hogy a mentőknél nem mindenki gépjárművezető és hogy az „egység” vezetése az nem a mentőautóra vonatkozik. Tizenegy éve vagyok a mentőknél, és bár megvan a mentőautó vezetéséhez szükséges engedélyem, soha nem éreztem, hogy én járművet szeretnék vezetni.

A huszonnégy órás műszakok adnak elég szabadidőt ahhoz, hogy a kettős életem másik felének is hódolhassak és táncolhassak, ha a szolgálatom véget ér. Huszonnégy éve táncolok, és most úgy érzem, amíg bírok, fogok is. Emberekkel foglalkozom életem mindkét területén, ez tesz boldoggá. Egy helyben ülni viszont továbbra sem sikerül.

– Némethy Norbert –