Olvasói levél: Széchenyi szentestéi

Hajdúszoboszló – A legnagyobb magyar hazát felemelő gondolatokban, cselekedetekben gazdag életútjához hozzájárult a gyermekként megélt hitélete is. Nemcsak nevelője, Lunkányi János alapozta meg ezt, hanem szülei is.

Széchenyi István 6 éves korától nap mint nap azt látta, hogy édesapja a lakásban miséken vesz részt. Édesanyja papnak szánta, ezért e hivatást megerősítő nevelését figyelemmel kísérte. Széchenyi István gyermekéveire visszaemlékezve feljegyezte, hogy az első hittanoktatás roppant hatással volt misztikum iránt erősen fogékony gyermeklelkületére.

A legnagyobb magyar nem a papi hivatást választotta, de Isten útját járta. Időskorára azt tervezte, hogy szerzetes lesz, de ettől a gondolattól elállt. Ugyanis 1822. április 5-én a húsvéti ünnepeken Normandiában, a La Trappe kolostorban tapasztaltak meggyőzték arról, hogy a szerzetesi élet számára nem kívánatos. A némaságot és néptelenséget fogadott trappista szerzetesek a világtól elzárkózva, csak a saját lelkükért imádkoztak naponta 11 órát. Széchenyi megfogalmazta, hogy: „téboly ez vagy valóság? Soha egy cseppet sem örülni, Istent alkotásában sohasem imádni. A többi embertől elzárkózva egoista módon csupán a saját lelkünkről gondoskodni?”

A legnagyobb magyar megfogalmazta, hogy „a tevékeny, eredményekben gazdag embertársainkért, a hazáért eltöltött élet Istennek tetsző”. Ezért Széchenyi a Naplóban több ízben kéri a Teremtőt, hogy tetteivel a hazát gyarapítsa.

1826. december 10-én a Naplóban Istenhez fordul: „Mindenható Isten, hallgasd meg mindennapi imádságomat. Töltsd el szívemet angyali tisztaságú szeretettel embertársaim iránt, hazám iránt és honfitársaim iránt. Sugalld nekem, mit és hogyan kell kezdenem, hogy egykoron a tőkével, melyet rám bíztál, elszámolni tudjak. Gondolkodni és dolgozni akarok, éjjel-nappal, életem végéig. Gyarapítsd, ami jó – tipord el születésekor, ami rossz gyümölcsöt teremne. Segíts nekem, hogy minden szenvedelmemet elfojthassak magamban. Engedd,hogy a világon mindent lelkem igaz alázatával szemlélhessek és kezdhessek – és engedd, hogy az angyal, ki engem megvilágosít, békességben és csendes boldogságban éljen. Ez imádságom ne mondassák, hanem szüntelen cselekvés által küldessék az égbe”. 1832. december 16-án a Naplóban szintén az Úrhoz fordul a legnagyobb magyar: „Istenem, teljesnek foglalatja, töltsd el szívem-keblem Szentlelkeddel! Erősíts meg mennyei hatalmaddal, hogy legyőzhessem földi gyengéimet és fölemelkedhessen Tehozzád a lelkem!” Nem véletlen az, hogy a legnagyobb magyar imáit decemberben a karácsony közeledtével fogalmazta meg. 1820. december 26-án Debrecenben a karácsony napján is az Úrhoz fordul: „Mindenható bírája a földnek, aki elé csodálattal és imádattal omlok, engedj olyan eredményességre és tökéletességre érlelődnöm, amilyenre ember bűneivel és tomboló szenvedélyeivel a világon csak élhet! Ajándékozd nekem a lélek belső vigaszát és csendes nyugalmát. Tisztítsd meg lelkemet előítéletektől és töltsd meg szívemet határtalan gyengédséggel, szeretettel az egész emberiség iránt”. Biztos vagyok abban, hogy a Teremtő teljesítette a legnagyobb magyar imáját. A szeretet ünnepén bizonyára a lélek belső vigaszát és csendes nyugalmát ajándékozta a Mindenható a legnagyobb magyarnak. Karácsony napján Széchenyi szokásától eltérően ritkán fogott tollat. Csak a következő napokon találunk még bejegyzést: „1825. december 25. Ünnepnap, 1827. december 24. Éjjel a templomban, 1842. december 26. Templomban, 1843. december 25. Crescencével a templomban, 1845. december 24. A pesti kör zenei akadémia bennünket – Crescencét és engem – meghívtak – nem mentünk el. Szenteste. Karácsonyfa.” A legnagyobb magyar számára biztosan felemelő érzés volt a karácsonyi ünnep, a szeretet ünnepe, mert a szeretet által az ember ajándékba adja önmagát szeretteinek. Széchenyi István ezentúl ajándékba adta önmagát a magyar nemzetnek is.

– Dr. Takács Imre, Hajdúszoboszló –



Hajdúszoboszló.
HAON.HU






hirdetés