Haj, haj…

Ha ketten ugyanakkor, ugyanazt csinálják, attól az még nem ugyanaz. S különösen nem szükségszerű, hogy azonos legyen a későbbi megítélésük. T. Szűcs József jegyzete.

Esetünkben két, a földgolyó éppen áttételes oldalán megesett, ám egymáshoz nagyon hasonlatos önkényes hajvágásról van szó. Bizonyos értelemben birkanyírásként is említhetnénk őket. Hisz nálunk egyértelműen pejoratív a tartalma, de a birkák odalenn délen sem szeretik. Pedig az ottani nyírók mesterei a szakmájuk. Ám történetünkben rendőrök nyírtak, s nem birkákat. Hanem szörfözőket. S nem a vízi közlekedési kihágásaikat büntették ily szokatlan módon. Vagyis kényszerhajvágással. Tehát az ottani áldozatok hosszú hajú (naná, majd bőrfejű) hippik voltak. Számukat jótékony homály fedi, de nem úgy emlékeiket. Az egyik akkori kárvallott immár az időskor megbocsájtó bölcsességével emlékszik vissza. Azt történt úgy fél évszázada, hogy egyre nagyobb számban lepték el loboncos hajukkal, s deszkáikkal az addig álmos tengerparti ausztrál városkát. Merthogy valamelyikük felfedezte, hogy a helyütt kiváló szellők fújnak. Ha nem is az egyén szabadságáé egy amúgy szabad országban, hanem olyanok, amelyek éppen megfelelő hullámokat keltenek meglovagolásukhoz. Ám a helyieknek nagyon nem tetszettek a hosszú sörényű jövevények, s elintézték, hogy hatóság bevethesse ellenük szolgálati roham fodrászkészletét. Mondván, ha már ide ette őket a fene, tessenek úgy kinézni, mint a sörtehajú helyiek. A nem hajthatatlan, ám hajtalan hippik meg maradtak, hogy tengerre szállhassanak.

A másik hajvágás a magyar-csehszlovák határnál esett szintén a hatvanas évek második felében. A síneken csattogott a vonatunk (amúgy Lengyelországba mentünk), a fejünkön, pontosabban a hajunkon meg a határőrök (rendőrök?) kölcsönkért ollói. Akik, mondván, hogy az útlevélképünkön rövid hajjal szereplünk, (akkoriban nem is lehetett volna hosszú, loboncos frizurával útlevélképet csináltatni), tehát a valóságban is akként kell festenünk. Szóval vagy levágjuk a nyáron megnöveszthető hajunkat, merthogy év közben a suliban sem engedték, vagy leszállítanak a vonatról. Nem rosszakaratból, bár emlékeim szerint túlzásba sem vitték a barátkozást, hanem mert a fénykép meg a kinézetünk nem fedte egymást. Így akár, akkori szóhasználattal nyugati divergók (diverzánsok) is lehettünk. Harmadikos gimnazistáknak álcázva. Ráadásul saját körömvágó ollónkkal szabadítottak meg hajkoronánktól bennünket. Amely egyrészt fokozta megaláztatásunkat, másrészt jelentősen csökkentette esélyeinket a kevésbé világlátott lengyel lányok körében. Akik ránk tekintve hajlamosak voltak azt hinni, hogy valamilyen rejtélyes okból a venger fiúk egy része (vagyis mi) a frissen tépett libára hajazó frizurát visel.
Ausztráliában az eset aligha lépte túl a pillanatnyi, de gyorsan múló bosszúság szintjét. Alighanem tudomásul vették, hogy a rendőröket ott sem a polgárjogi élharcosok közül toborozták. Nálunk ez a hajvágás a diktatúra köznapi, de nagyon is jellemző megnyilvánulását jelentette. Valami közös, ilyen történelmi távlatból, mégis megállapítható köztük. Ha más nem, az, hogy soha nem lenne szabad még ilyen ártatlan, s még kevésbé a személyes szabadságjogok elleni otromba, ostoba előítéletektől vezérelt igazán komoly támadásoknak megismétlődnie. Mondanám a fentieket, ha nem látnám, hogy a világ, s benne országunk is, éppen az ellenkező irányba tart. Ettől persze egyesek már láthatják az alagút végét. Ahol ugyan nem a fény, hanem éppen ellenkezőleg, a sötétség, a középkort idéző szellemi homály vár azokra, akik megérik. Már amennyiben marad ez a kurzus, maradnak ezek a kurzusok. Persze, akinek nem (ez a) kurzusa, ne vegye magára…

– T. Szűcs József –








hirdetés