“Ha még egyszer születnék, akkor is festő szeretnék lenni!”

Akt.:
“Ha még egyszer születnék, akkor is festő szeretnék lenni!”
© Fotó: Derencsényi István
Debrecen – „A festészetemmel élni, álmodni, tanítani szeretnék” – beszélgetés Maksai János „érzelmi” szabadfoglalkozású művésszel. A debreceni alkotó az elmúlt hétvégén Holló László-díjat vehetett át a műtermében.

Igazából az internetnek köszönhetem, hogy megismertem. Egyik festménye annyira megragadott, hogy én is rögtön „tollat”, azaz klaviatúrát ragadtam, s akkor még ismeretlenül megköszöntem neki, hogy visszahozta az ifjúságomat, s ezért hálás vagyok.

Mindig is csak a festészetnek élt, nem volt úgynevezett civil foglalkozása?

Maksai János: Volt „tisztességes” foglalkozásom is, az egykori Biogalban (ma Teva), de mindig a festészetnek éltem. A szüleim mondták, kell egy szakma is, nem csak ilyen „szabadidős szórakozás”, mint a festészet. Szerettem a munkámat is, de a lelkem mélyén csak festő szerettem volna lenni – 44 éve kezdtem, s azóta sem tudom abbahagyni. Ezt a tevékenységet nem lehet megtanulni 5-10 év alatt – mindig tapasztalunk újat, én minél többet megismerek, annál inkább érzem, mennyi mindent nem tudok még. Vannak küszködések, ha nem jön ki a hangulat, amit szeretnék, s nem mindig sikerül eljutni a saját magam által felállított igényes szintig.

Ki fedezte fel a festői tehetségét?

Maksai János: Én nem vagyok felfedezve. A festészet mindig is inspirált. Gyermekkoromban, a Gvadányi utcai családi házban több olajfestmény díszítette a falat, ezeket atyai nagymamám testvére festette. Ahogy közel mentem hozzájuk, csak rücsköket meg foltokat láttam, amik egy bizonyos távolságból rögtön élethű, anyagszerű, csodálatos világgá változtak. Ez engem akkor – 5-6 éves koromban – nagyon megfogott. Aztán pár évvel később próbáltam másolni, amivel csak tudtam: vízfestékkel, temperával, ám amit láttam, nem jelentett nagy sikerélményt. Valamilyen szinten az alapokat el kell sajátítani, az nem úgy működik, hogy valaki kitalálja, hogy festő lesz, és nem tanulja meg a rajzolást, meg az anyagismeretet. 1970 körül tudtam meg, hogy működik Debrecenben egy képzőművészeti kör – a Medgyessy –, ahol Bíró Lajos, Kapcsa János s még Félegyházi Laci bácsi is tanított akkoriban, s elmentem oda. Eleinte gipszszobrokat rajzolgattunk, később már élő modellről portrékat és aktokat is – több száz rajzom van abból az időből. 1983-ban beiratkoztam a vasutas képzőművészeti műhelybe is, ahol Kárpáti Gusztáv irányításával már olajtechnikával próbálkoztam. Párhuzamosan jártam mindkét szakkörbe – közben pedig dolgoztam. Amikor más fiatal bulizni ment, én a hónom alatt az engré papírokkal teli mappával rajzolni indultam.

Mikor szerepelt először kiállításon a műveivel?

Maksai János: Érdekes módon rögtön önálló kiállításom lett, 1982-ben a Biogal Gyógyszergyár ebédlőjében. Akkor már minden szabadidőmben festettem, ezen az olajképeimmel vettem részt – ezt követően minden évben rendeztek kiállítást a műveimből. Volt, hogy három debreceni képzőművész zsűrizte a képeket, s igen érdekes módon a 30 darab kép felét befordították a falnak, a másik részét pedig beválogatták a kiállítandók közé.

Ez jó aránynak számított?

Maksai János: Nem tudom, csak azt, hogy a lelkemhez közelebb álló képeket fordították be. Mi meg elhatároztuk a biogalosokkal, hogy kiállítjuk mindet! A paravánok első részében a kiválogatottak kaptak helyet, majd egy tábla jelezte, hogy innentől pedig a zsűri által nem elfogadott képek láthatók. Jó visszhangja volt egyébként az egy hónapig nyitva tartó kiállításnak, amit később több is követett. Azóta persze már talán én is sok mindent másképp csinálok, de alapvetően megváltozni már nem fogok és nem is akarok.

Én mindenütt jó kritikákat olvastam önről, szuperlatívuszokban beszélnek a munkásságáról. Ez nyilván örömmel tölti el, és inspirálja, hogy menjen tovább a művészet kissé rögös útján. Úgy tudom, néhány szakmabeli kissé „édeskés”-nek minősíti a képeit.

Maksai János: Sok évtized alatt az emberben kialakul egyfajta stílus. Van ugye az anyag, a technika és a szubjektum, ez utóbbi határozza meg, hogy én mit vagyok képes „elkövetni”. Mint mondtam, nem mindig sikerül azonnal egy alkotás, de amit csinálok, hosszú időszak alatt lett ilyen. A szakmától persze kapok olyasfajta kritikát, hogy „édeskés” a stílusom, de ez nem baj. Valóban inkább lírai, romantikus hangulati elemeket használok, a valóságból merített témákat átalakítgatom a saját stílusomban. Sokan, ha meglátják egy képemet, rögtön tudják, ki alkotta. Ez jó dolog, hiszen azt jelzi, hogy már kialakult a csak rám jellemző festői világom.

Úgy hírlik, ön a Nagytemplomot legtöbbször megfestő művész.

Maksai János: Az biztos, hogy sokszor megfestettem. Amióta a természetből, a környezetemből merítem a témáimat, az erdőket, a pipacsokat, meg Debrecen városát, annak is elsősorban a szimbolikus épületeit festem, a Nagytemplom mellett a Csonka templomot, a Déri Múzeumot, az egyetemet, a színházat s a Nagyerdőt. Debrecen szimbólumának, a Nagytemplomnak egyfajta hangulata van, a fények játéka egyes napszakokban mindig másfajta hangulatot áraszt. Bizonyos távolságból már nem is igazán látnám a templomot a fáktól, amik jó, hogy így megnőttek, ám a festő ezeket „odébb tolja”, és azért csak megvillantja a templomot, s persze a fák bizonyos részét is – ennyit csalunk…

Absztrakt vagy nonfiguratív ábrázolással nem próbálkozott?

Maksai János: Nem. Megnézem a kiállításokat, próbálom megérteni a képeket, vannak olyan színfoltok, hangulatok, amelyek érdekesek, de én ezzel nem próbálkoztam. Valószínűleg nem tudnám megcsinálni, mert azért annak is van egyfajta kompozíciós és színelméleti szabálya, ami nagyon lényeges. A szürrealista gondolkodás jobban megérintett, az is inkább a romantika oldaláról, valóságból merített környezetet felhasználva, de nem teljesen valósághű ábrázolásban. Ezek inkább a lírai, romantikus képekre jellemzőek, amiken megtalálható a fa, a virág, és elsősorban a hölgy… a romantikához rajta keresztül próbálom a képi hangulatot megteremteni. Valamikor sok portrét és figurális skiccet próbáltam festeni, akkor még nem csináltam tájképet. 1984-ben viszont beleszerettem a természet ábrázolásába, attól kezdve aztán folyamatosan tájképeket is csinálok – néha azért odacsempészem a hölgyet is valamilyen romantikus környezetbe.

Mi a munkamódszere, van-e nap penzuma, amit be is tart?

Maksai János: Mondhatnám, hogy van, de ez nem teljesen igaz. 1990-ben otthagytam a Biogalt – mert, mint Kárpáti Guszti mondta, egy festő nem lesz soha igazi művész úgymond „vasárnapi” festőként. Azaz csak hétvégeken, vagy munkaidő után, ám amikor a legszebben süt a nap, a legélénkebbek a fények, akkor én bent ülök az irodában. Így hát szabadúszó festő lettem, immár 26 éve, és nem bántam meg. Mondhatnám azt, hogy mindennap festek, ha mást nem, egy vázlatot csinálok, egy vásznat feszítek, egy skiccet készítek, amit később olajba próbálok átültetni. Az én fejemben nincs teljesen felépítve egy kép – menet közben az egyik folt határozza meg, hogy mit tegyek mellé. Nincs is soha befejezve egy kép, az a szerencsés eset, ha jó időben hagyom abba. Néha tévedek, mert még lehetett volna rajta dolgozni, de az sem jó, ha az túl sokáig tart.

A mondással ellentétben a jó bornak is kell a cégér… Mivel nem sok kiállításon vesz részt évente, hol találkozhatnak az érdeklődők a képeivel?

Maksai János: Én eléggé visszahúzódó alkat vagyok, jól érzem magam a műtermemben, a műhelyemben, a kis régiségeim között. Nagy szerencsém, hogy az emberek többsége szereti, amit csinálok. Jó érzés, ha például a Dunántúlról felhív valaki, hogy látta egy képemet, amihez gratulál. Persze ez a mostani, internetes világ már más – több évtizede még csináltam egy-egy kiállítást. Nem ajánlkoztam sehova, én csak ott állítok ki, ahová meghívnak. Valamikor meghívtak vállalatokhoz, iskolákba, könyvtárakba, galériákba, és külföldre is, például Lengyelországba, ahová úgy kerültem, hogy egy alkotótáborban tolmácsoltam is – a feleségem lengyel, így én is megtanultam a nyelvet. Idén októberben a Benedek Elek-könyvtárban volt a 130. önálló bemutatkozásom.
Én nem vagyok semmilyen egyesületnek tagja – a képzőművészeti alapnak sem. Magányos festő vagyok, a műtermemben festek, minden nap. Amatőrnek mondják, aki egyéb foglalkozás mellett szabad idejében fest – én nem a szabadidőmben foglalkozok festészettel, nekem az a munkám – s ez egyben szórakozás is.

Teljes életet élő ember ezek szerint – és elégedett is…

Maksai János: Én úgy mondanám, hogy megpróbálom jól érezni magam. Az élet olyan rövid, hogy ha ebben a kis időben csak a bajokkal, a gondokkal foglalkozunk, ha azok kerekednek fölülre, megkeseredünk, és az életnek a kicsike szép részét sem tudjuk élvezni. Én szeretem a zenét, az irodalmat is, főleg a verseket. Az ember válasszon olyan foglalkozást, amit szeret – és aztán egész életében nem kell dolgoznia. Vagy ahogy Churchill mondta: „A siker nem más, mint kudarctól kudarcig haladni, anélkül, hogy elveszítenénk a lelkesedésünket”. Sok embernek van valamilyen adottsága, de úgy éli le az életét, hogy nem tud róla, vagy túl későn veszi észre. A festésben is van egy folyamat. Bíró Lajos mondta annak idején: „lényeges, hogy soha ne száradjon meg a palettán a festék.” Ez nálam nemigen fordul elő, hiszen ha csak néhány napra elmegyek a családommal valahová, már elvonási tüneteim vannak.

Kárpáti Guszti szerint: „A művészet országútja nagyon széles. Sok minden megfér rajta, csak meg kell tanuljunk egymás mellett elférni és menni.” Tudom, vannak nálam is olyan hibák, amelyeket meg lehet változtatni. Én szeretem a kritikát, de csak azt, amiből tanulni, vagy valamilyen szinten előrelépni tudok. Mert az, hogy „ez most nem jó”, önmagában véve számomra nem nyújt semmit. Olyan nincs, hogy mindent tudunk. Oscar Wilde egyik idézete jut erről eszembe: „A tanulás, az oktatás a világ legcsodálatosabb dolga, de amit igazán tudni érdemes, az nem tanítható.” Valahol a művészet is ilyen, meg kell tanulni a technikát. Van egy festői „háromszög”: az alkotó ha dolgozik egy képen, és sikerül összehozni az elképzelt hangulatot, az csodálatos érzés. Másnap bemegy a műtermébe, a képet látva újból előjön az a hangulat, ez a második jó dolog, aztán ha a műterembe jön valaki, vagy egy kiállításon látom, hogy a közönségben hasonló érzést tudtam kelteni, ez a harmadik pontja az említett háromszögnek. Ez csak egy alkotó privilégiuma, mert a nézőnél két dolog van: tetszik-e az alkotás, jelent-e számára valamit, vagy nem.

Van-e olyan alkotása, amire igazán büszke?

Maksai János: Életem egyik – méretben és feladatban is – legnagyobb munkáját 2012-ben kaptam dr. Antal Miklóstól, az Anatómiai Szövet- és Fejlődéstani Intézet igazgatójától, amitől féltem is kissé, hiszen nem csináltam még hasonlót. Egy hatalmas pannót készítettem egy másfélszer három méteres falfelületre. Ez Élet és anatómia címmel a születéstől az elmúlásig mutat be egy nőalakot. Egy albumot is kiadtak ebből a munkámból, amire büszke vagyok.

Ha még egyszer születnék, akkor is festő szeretnék lenni! Végleg eljegyeztem magam a festészettel több évtizede. Én a festészet nyelvén szeretném elmondani, láttatni, milyen csodálatos természeti világban élünk – a festészetemmel élni, álmodni, tanítani szeretnék. A legtöbb kiállításomat Vitéz Ferenc nyitotta meg, erre nagyon büszke vagyok. Azokat a gondolatokat, amik a festészetemről nekem nem jutnak eszembe, tőle hallom, és teljesen azonosulok velük. Amikor a pályámat kezdtem, szellemi szabadfoglalkozásúnak tituláltak. Ezzel nem értek egyet: én érzelmi szabadfoglalkozású vagyok, mert festés közben nem gondolkodom azon, hogyan kellene csinálni, hanem én azt érzem!

– Kenyeres Ilona –


Maksai János festő, grafikus

  • Születési hely, idő: Debrecen, 1954.
  • Család: felesége lengyel állampolgár, Ágnes lánya színháztörténész
  • Kiállítások: 130 önálló és számtalan csoportos belföldi kiállítás (külföldön: Lengyelország, Csehország, Románia: Nagyszalonta)
  • Művei magángyűjtőknél: Ausztrália, Japán, Svédország, USA, Kanada, Franciaország, Németország, Lengyelország, Csehország, Izrael, Hollandia, Olaszország








hirdetés