Ha este játszik, arról szól az egész nap

Akt.:
Mercs János
Mercs János - © Fotó: Derencsényi István
Debrecen – A Csokonai Nemzeti Színház művésze gyerekkora óta mintegy félszáz szerepben állt már a színpadon.

– Magukhoz tartoznak azok a gyerekek akik a Csokonai Színház tetején szaladgálnak? – kérdezték telefonon a teátrum titkárságán az akkor még szomszédos földhivatalból. Természetesen oda tartoztak, a Légy jó mindhalálig próbái alatt néhány gyerekszereplő kimászott a tetőre, köztük a 11 éves Mercs János általános iskolai tanuló. Kínálkozik, de félrevezető lenne úgy folytatni, hogy már a történtek idején magasra tört, mert az ilyesmi távol áll a személyiségétől „A civil életben, inkább szégyenlős kisfiú vagyok” – válaszolja egy kérdésre, amikor a színház melletti presszóban beszélgetünk. Biciklivel érkezett. Egy pillanatig sem töpreng, a kedvencét kéri: nosztalgia krémest. A következő egy órában viszont nincs egyetlen kérdés sem, amire rögtön válaszolna. „Minden döntést tizenkétszer meggondolok, aztán persze azt is megbánom” – neveti el magát.

Boldog idők

Visszatérve 1991-hez, az első Légy jó mindhalálig bemutatójához, a gyermekszereplők válogatásakor kiderült, hogy ő néptánc szakkörbe jár, így Pinczés István rendező megkérte, táncoljon valamit. Mivel zenekar nem volt, a kisfiú maga dúdolt egy dalt és járta hozzá. Bekerült a darabba, pedig nem is ő jelentkezett, a tanárai küldték több társával együtt. Aztán az érettségiig újra és újra kapott gyerekszerepeket. Amikor az Ady Gimnáziumban végzős lett, nem is jutott eszébe más, minthogy színészkedjen, ám a felvételi csak ötödszörre sikerült. „Addig a veszprémi egyetem bölcsész karán színháztörténetet tanultam, rengeteget olvastam, nagyjából megismertem a drámairodalmat, és ez nagyon hasznos volt” – értékel, míg az adys és a színművészetis éveket boldog időként emlegeti. Jordán Tamás és Lukáts Andor osztályába került.

2006-ban Vidnyánszky Attila és Csányi János, a Csokonai Színház élére álló két vezető új társulatot tervezett építeni, s ehhez a főiskoláról nyolc friss diplomást hívtak Debrecenbe. Közülük Mercs Jánoson kívül már csak Mészáros Tibor van itt. „Nagyon örültünk, hogy nyolcan együtt maradhattunk. Vidnyánszky Attila még nem volt ilyen ismert, de jókat lehetett hallani róla, s jött vele koreográfusként Horváth Csaba – szintén vonzó név” – idézi a debreceni indulást.

Szabályok közt

Eddigi pályája legsűrűbb és legjobb évadának a következőt, a 2007-est tartja, a számára legemlékezetesebb előadásként pedig az ekkor bemutatott Vihart, Osztrovszkij drámáját említi, melyet Viktor Rizsakov rendezett. „Hálás lennék a sorsnak, ha még egyszer találkozhatnék vele a színpadon. Ő rendezte a Fodrásznőt is, sajnáltam, hogy nem vagyok benne” – mondja. Kérdésemre, hogy az alakításaiban eljátssza-e a szerepet, vagy, mintegy kilépve magából, azzá lényegül, akit alakít, magyarázó választ ad: „Sztanyiszlavszkij nyomán arra nevelnek, hogy az ember, akit a színpadon látsz, az én vagyok. De Lukáts Andor például gyakran mondta a próbán, ha gondja volt valakinek, hogy ne foglalkozzon a lelki részével, ez nem maga, csak mondja el! Nyilván a kettő között van egy-egy alakítás, hiszen akit játszom, nem lehet más, csak én. És nem csupán azért, mert fizikailag én vagyok, hanem azért is, mert csak a saját élményeimet behelyettesítve formálhatom meg. Nem gondolhatok egy kitalált ember örömére vagy fájdalmára, mert az nem lesz igazi. Tehát egyrészt nekem kell ott lenni, másrészt mégsem én vagyok, hanem az, akinek a hangján szólok, akinek a gesztusaival mozgok. Ez a kettősség izgatja az embert, mert van benne valami nagy szabadság. Azt csinálok, amit akarok, hiszen nem én vagyok, nem én viselem a következményeit, de közben elmondhatok mindent, az örömöt és a bánatot is belerejthetem a gesztusaimba, mondataimba, nézésembe. Benne lehet az én életem, úgy, hogy nem kell kiadni magam. A színpadot emiatt biztonságosabbnak érzem, mint a hétköznapi világot. Ha az előadásban alkalmazkodsz a közösen kialakított szabályokhoz, akkor az működik, és ettől szabad leszel. A hétköznapi élet szabályai kiismerhetetlenebbek, félelmetesebbek. Ráadásul az ember nem viselkedhet úgy, ahogy szeretne, mert kötik a társadalmi elvárások, konvenciók. De a színpadon védve vagyok, megtehetek bármit, amit az életben nem”.

A cikk folytatását a Napló mai számában olvashatják.








hirdetés