Gyűlölet és harc

Bocsássa meg nekem Ady Endre, hogy eloroztam egyik versének a címét, de helyzetünket és közállapotainkat jellemzendő ez a telitalálat nyitja legjobban a tavasz üdezöldjét, mert ma itt, amit az állampolgár nap, mint nap kénytelen tudomásul venni, hát az enyhén szólva is rémisztő. Hogy hová süllyedt a közbeszéd, szinte hihetetlen. Boda István írása.

Politikusaink, s a nyomukban sarjadó közírók és hírmagyarázók, mintha viperát hordanának a torkuk mélyén, azonnal mérget köpködnek a másik arcába. Hogy vidáman és vidoron túlélik a sokszorosan halálos adagot, annak két magyarázata van: az egyik, hogy vastag a bőrük, mint a rinocéroszé, a másik, hogy a gyűlölet ellenszéruma szinte örök időkre immunissá tette őket, így bármikor készek a nyilvános szereplés televíziós változatára. Élnek is vele galád teherbírással. Ha jobb lelki kondícióban lennék, még élvezném is a dolgot, de így egy-egy banális produkciótól úgy visszahőkölök, mint mikor romlottat szagol az ember.

Politikusaink, s a nyomukban sarjadó hírmagyarázók, mintha viperát hordanának a torkuk mélyén, azonnal mérget köpködnek a másik arcába.

Hallgatom az Alexandra névadóját az esti „Egyenes beszédben”. Szimpatikus és megnyerő karakter, véd- és vádbeszéde olyan mélységét tárja fel köznapi gyehennáinknak, hogy szinte beleborzadok. Az egykor rendíthetetlennek hitt cégbirodalom romokban. Kifosztották, tönkre tették. Mindene elúszott, már a remény se ejt feléje egy ágacskát egykor volt dús lombkoronájából. S mindezt kinek köszönhetően? A barátoknak. Azoknak, akikben bízott, akik üzlettársai voltak. A Simicska-szindróma őt is utolérte.
Igaza van? Mit tudom én. De, amit hallok, az elképeszt. Ha igaz, azért, ha nem igaz, még azértabbért. A fordulat másik változata: a műsorvezető folytatást ígér. Holnap – mondja – remélhetőleg kamerája elé ül a megvádolt „tejtestvér”, s elmondja azt a verziót, ami majd az ő érveinek termi dús gyümölcsét. S lőn úgy. Szemrevételezem az ő fizimiskáját is. Inkább érzés, mintsem bizonyíték; ellenszenves. Ez persze ítéletemnek aligha ad bármiféle nyomatékot. Hagyom, hogy a mérleg serpenyője az ő mondandóját is a szemünk előtt skálázza. Egyikben amaz, másikban emez. S mint ahogy az nálunk megszokott, a kettő köszönő viszonyban sincs egymással. Sőt. Jelzői ugyanolyan himlőhelyesek, mint amazé is persze, hogy ő az arkangyal, aki tüzes karddal őrködik a becsületesség telek-hányada fölött.

Egy kis Magyarország, legyintik – Latinovits szófordulatával élve – pitiben. Most kezd igazán virágba borulni szűkre szabott égboltunk alatt a latin bölcsesség: ma nekem, holnap neked. Hogy mennyi sunyi zivatar és provinciális égzengés ijesztget bennünket, szinte hihetetlen. Vajúdnak a hegyek, most születik a nemzeti burzsoázia. Mert, ahogy Csokonai mondta volt vala: „Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, Miolta a miénk nevezet elűle”.

Igaz, ez a vica versa fronthelyzet leginkább az elitek csatája. Bármelyik csatornára kapcsolok, ők mocskolják a másikat. Főként abban előzik egymást, hogy ki lopott többet. Most már nem is milliók, milliárdok röpködnek a levegőben. Ha ez tényleg hihető, akkor mi vagyunk a térkép leggazdagabb tájegysége. Ilyen mértékű valuta kinyomtatásához nemzeti pénzverdénknek éjjel-nappal műszakban kell lennie, mert igencsak sokan vannak, akik talicskázzák a maguk porcióját. Bár az is lehet, hogy csak politikai blöff az egész.

Üdébb örömhír: az egyik dunántúli kis faluba megérkezett a gólya. A település apraja-nagyja kisereglett a fogadásra. Őurasága bókolt s csinosította a fészkét. Majd kelepelt, és mintha azt adta volna tudtul: „Március van és határtalan az élet…”

– Boda István –








hirdetés