Gyötrelmes a befogadás, kínzó az elengedés

A Menekülők című drámából olvastak fel a Csokonai Színház művészei a magyar dráma napján
A Menekülők című drámából olvastak fel a Csokonai Színház művészei a magyar dráma napján - © Fotó: Molnár Péter
Debrecen – „Itt szinte mindenki menekül valami elől: a döntés, a felelősség vagy a magánéleti konfliktusok elől.” Interjú Győri L. János irodalomtörténésszel.

Győri L. János és Győri Katalin Menekülők című drámája nyerte a reformáció 500. évfordulója alkalmából kiírt drámapályázat első díját. A darab díszelőadása október 30-án lesz a Csokonai Színház nagyszínpadán. A történet 1660-ban, Várad eleste után játszódik, amikor a váradi diákok Martonfalvi György professzor vezetésével Debrecenbe menekülnek – ezzel válik a Debreceni Kollégium az „ország iskolájává”. A dráma a váradiak befogadásának dilemmájáról, illetve a közvélemény által súlyosan félreismert Lippai professzor és Lippainé tragikus sorsáról szól. A török által megsarcolt város számára még a megélhetés és saját kollégiumának fenntartása is nagy nehézség, s egy ilyen helyzetben kell a város vezetőinek és a közösség egészének helytállnia, amikor a menekültek befogadásáról van szó.

A színház, a város és a Tiszántúli Református Egyházkerület közös pályázati kiírása, a gályarabbá vált prédikátorok példáját említve, a hit megtartó erejéről szóló nagyszínpadi mű elkészültét célozta meg, hogy szülessen egy olyan dráma, amellyel Debrecen méltó módon ünnepelheti meg a reformáció 500. évfordulóját. Amikor meglátták a pályázati kiírást, rögtön ez a téma és korszak jutott eszükbe?

Győri L. János: A gályarabok esetéhez hasonló történet Debrecenben nemigen van. Hiszen épp fordítva történt, Debrecen befogadott olyanokat, akik az úgynevezett gyászévtizedben, tehát 1670 körül a hitük miatt menekültek. Debrecen viszonylag védett város volt, tehát innen nem idéztek a pozsonyi vésztörvényszék elé prédikátorokat. Ilyen módon a kiírásnak nem lehetett teljes egészében eleget tenni, de abban biztos voltam, hogy egy ahhoz közeli időpontot és eseményt kell keresni. A 17. század művelődéstörténetének kutatójaként mindig is csodálkoztam azon, hogy a magyar irodalomban Várad 1660-as elestének történetét és az azt megelőző eseményeket még nem dolgozták fel. Sem regény, sem dráma nem született erről a nagyon összetett, nehéz történelmi fordulópontról. Ez azért is különleges, mert nemcsak Debrecent érinti az esemény, hanem Nagyváradot is, sőt Nagyvárad elfoglalása az egész magyar történelemnek is fordulópontja: az Erdélyi Fejedelemség bukásának, a török meggyengülésének, majd kiűzésének kezdete is. Arról tudtam, hogy Szabó Magda a Kiálts, város! után készült drámát írni erről az időszakról is, de az nem született meg. Múlt év novemberében jutott el hozzám a pályázati kiírás híre, és rögtön erre a témára gondoltam. Február elején keresett meg az unokahúgom, azzal, hogy Huszár Gálról írna, és kért, hogy a téma történeti hátterének feltárásában segítsek neki. Hosszas beszélgetés után elmondtam, hogy belekezdtem a fenti téma kidolgozásába, és végül úgy döntöttünk, hogy azt folytatjuk tovább közösen. Utólag elárulom, hogy küszködtem a dráma magánéleti szálaival.

Fotó: Molnár Péter Fotó: Molnár Péter ©

Mi okozott problémát az írásban? S hogyan tudtak később együttműködni?

Győri L. János: Alapkutatásokat nem nagyon kellett végeznem, hiszen a téma a fejemben volt. Szerzőtársamnak volt inkább több munkája, hogy a magánéleti szálat kidolgozza. A történet alapvonalait először megírtam prózában, ehhez kerestem aztán a karaktereket, életrajzi részleteket. A kettős szerzőséggel tulajdonképpen két nézőpont találkozott. Én a Kollégium életét inkább történeti vonatkozásaiban ismerem, a szerzőtársam pedig ott nőtt föl, hiszen az édesapja a Kollégium Gimnáziumának igazgatója jelenleg is. Katalin élettérként is ismerte tehát a helyszínt, de az is fontos volt, hogy nálam fiatalabb nőként hogyan látja az ottani mindennapokat. A legnehezebb feladat az első felvonás középpontjában álló főhős, Lippai Sámuel professzor alakjának kibontása volt.

A történetvezetés mely pontjain ragaszkodtak a valós tényekhez, és hol éltek a fikcióval?

Győri L. János: Történelmi tény Várad eleste 1660 augusztusának végén, a dráma cselekményének ideje az ezt követő három-négy nap. Miután a várat már feladták a védők, a menekülők tétováznak, hogy hová menjenek. A valóságban több ezer emberről volt szó, s ezek jórészt Debrecen felé vették az irányt. Debrecen városa tizenegynéhány ezer lelket számlált ekkor, így a pár ezer menekülő óriási tömegnek számított. Jelentős részüket már nem is tudta befogadni a város, így tovább mentek Szatmár vagy Tokaj irányába. Mindez tény. Az viszont fikció, hogy a drámában Bihardiószeg határában várakoznak a váradi diákok, nem indulnak el rögtön a város felé. A történetírás úgy tudja, hogy egyből Debrecenbe indultak, és szívesen fogadták őket. Nekem régóta az az érzésem, hogy itt a történetírás kissé mitizálta a szituációt, leegyszerűsítette a dolgot. Mindenfajta befogadás, a döntéshozók jóindulata ellenére is, a gyakorlatban mindig nehéz, hiszen helyet, élelmet kell biztosítani arányában jelentős tömegeknek. Magyarokat fogad be a város, a sajátjával azonos vallásúakat, és ennek ellenére sem könnyű a dolog. Történelmi vonatkozásban ennek a nehézségnek a lélektanát járja végig a darab.

A Kollégium sanyarú anyagi helyzetéről a drámában már Várad eleste előtt értesülünk. A diáklázadások, élelmezési gondok mindennaposak voltak az 1600-as évek második felében?

Győri L. János: Nagyon nehéz helyzetben volt 1660-ban a debreceni iskola, sőt, már a megelőző években is. Gyakoriak a diáklázadások, fegyveres összeütközésekről is tudunk. 1655-ben és 1657-ben az összecsapásoknak halálos áldozatai is voltak. A lázongások oka az elhelyezés és az élelmezés szűkössége: nem volt elég pénz az ételre, a diákok összezsúfolva, szalmazsákokon aludtak. Az iskolát fenntartó város és az egyház is tétovázik, hiszen a török követeléseit is folyamatosan teljesíteni kell. Mindez megfelel a történelmi tényeknek.

Fotó: Molnár Péter Fotó: Molnár Péter ©

A történeti események hátterében érzékletesen mutatják meg a köz-és magánélet feszültségét, s igyekeznek leporolni a történelemkönyvek szárazságát úgy, hogy mai, élő figurákat teremtenek. Volt-e olyan szándékuk, hogy megpróbálják a történetet közelebb hozni a nézőkhöz?

Győri L. János: Tudatos szándékunk volt ez. A már említett vázlatokban dialógusokat is kidolgoztam, de a szerzőtársam bátrabb volt ezekben a kérdésekben. Nem titok, hogy a női karakterek kidolgozása inkább az ő „feladata” lett. Meg lehetett volna úgy is írni ezt a történetet, hogy csak érintőlegesen szerepelnek benne hölgyek, mint ahogy azt hagyományosan a legtöbb történelmi drámában látjuk, viszont Lippainé alakja mélyebb, modernebb kidolgozás után kiáltott. Az ő alakja nélkül összeomlana ez a dráma. Határozott szándékunk volt tehát, hogy emeljük ki a történelemkönyvből ezt az eseménysort. Csak a keret szól a történelemről. A színpadi sűrítés sem engedte meg, hogy a történelem eluralja a darabot, ugyanakkor fontos szempont volt, hogy a kor hangulata mégis megjelenjék, hogy a debreceniségként ismert életérzés és szemléletmód karakteres része maradjon a műnek.

Hogy született meg a darab címe? A migránsválság önkéntelen asszociációkat indíthat el bennünk.

Győri L. János: Amikor elkészült a szöveg, feltettük magunknak a kérdést: mi is áll ennek a darabnak a középpontjában? Kerestük azt az egyetlen szót, amelyben megragadható a dráma lényege. És akkor jött az a gondolat, hogy legyen a Menekültek. Ez volt az első pillanat, amikor szembesültünk azzal, hogy ha valaki nem ismeri a szöveget, a cím alapján talán úgy gondolhatja, hogy ez a dráma rájátszik a migránskérdésre. Nem volt ilyen szándékunk, egy percig sem gondoltunk erre írás közben. Éreztük tehát, hogy a Menekültek politikailag terhelt fogalom, s végül úgy döntöttünk, legyen Menekülők. A folyamatos mellék­névi igenévi alak elmozdítja a címet a konkrét történelmi háttértől, a váradiak fizikai menekülésétől. Nemcsak a diákok menekülnek ugyanis a darabban, hanem itt szinte mindenki menekül valami elől: a döntés, a felelősség vagy a magánéleti konfliktusok elől. Azt hiszem, ezzel a címmel sikerült megragadni az emberi létezés egy olyan esszenciális elemét, ami túlmutat a fizikai menekülésen, a történelmi eseményeken, s ami lehetőséget teremt az azonosulásra.

HBN








hirdetés