Groteszk humorral a torokszorító valóságról

Groteszk humorral a torokszorító valóságról

Debrecen – Rudolf Péterrel
beszélgettünk az Új
Színház Keleti pu. című
előadása kapcsán, mely szerepel a
március 1. és 8. között a Csokonai
Színházban zajló DESZKA
Fesztivál programjában.

HAON: A Keleti pályaudvar
Budapest egyik emblematikus helye, amely már
Bereményi Gézát és Cseh
Tamást is megihlette a 80-as években,
hiszen a „Frontátvonulás”
című lemezük helyszíne is a
Keleti, ahonnan nem indulnak vonatok, mégis
mindenki úgy tesz, mintha minden rendben
lenne… Hogyan született ez az
előadás?

Rudolf Péter: Egyszer
leültem a Keleti pályaudvaron,
és csak figyeltem az embereket, az ott
zajló életet, és olyan
élményekben volt részem, hogy arra
gondoltam – mindez színpadra
kívánkozik. Elképesztően
sokszínű, izgalmas világ, tele
mindenféle karakterrel, sorsokkal és
helyzetekkel. Az ötlet tehát tőlem
ered, de az előadás szövegének
megírásába belevontam
Hársing Hildát, a színház
dramaturgját és Búss Gábor
Olivért is, akikkel már máskor is
dolgoztam együtt. Először azt szerettem
volna, ha a színészek a
próbák folyamán
hozzátennék a saját
szövegeiket is, hogy sokat improvizáljanak,
de később, a próbaidő
borzasztó rövidsége miatt,
végül is meg kellett írnunk a
szövegkönyvet. Ettől
függetlenül egy rendkívül
friss, mai szöveg született,
amely a
groteszk humorával minden
színésznek remek lehetőséget
ad a játékra, a
közönségnek a nevetésre,
ugyanakkor kőkeményen a mai,
torokszorító
valóságról szól.

HAON: Van-e szimbolikus
jelentősége annak, hogy a Keleti
pályaudvaron játszódik a
történet, és nem
például a Nyugati pályaudvaron?

Rudolf Péter: Mint
említettem, az előadás
élményanyagát,
inspirációját a Keletiben kaptam,
de itt nem csak erről van szó. A Keleti
pályaudvarnak a maga leromlott
állapotával, rétegzett
építészetével, minden
piszkával és
nyüzsgésével egy olyan
atmoszférája van, ami a mostani,
lepusztult magyar valóságnak a hű
tükörképe
. A
Frontátvonulásban nem indulnak a vonatok,
itt is van egy csavar a történetben, amit
most nem szeretnék elárulni, de a
lényeg, hogy az emberek itt sem jutnak
sehová, bár a vágyaik, a
reményeik állandóan hajtják
őket valamerre. De az előadás, persze,
nemcsak a Keleti pályaudvarról
szól, hanem játszódhatna
akárhol az országban, a
problémák mindenütt ugyanazok.

HAON: Az előadás
címe alatt csupán annyi áll, hogy
„színdarab”. Mint az
előadás rendezője, milyen műfajba
sorolná ezt a darabot, ha
egyáltalán ez lehetséges?

Rudolf Péter:
Többféle stílus, forma,
szöveghelyzet keveredik itt, amit nehéz
egyfajta megnevezéssel behatárolni,
bár azt gondolom, sikerült egy
sajátosan egységes világot
megteremtenünk a színpadon. Ha mégis
meg akarnám nevezni, akkor talán azt
mondanám: tragikomédia. Az
országunk, a bennünket
körülvevő valóság tragikus
képet mutat, őszintén szólva
húsz évvel ezelőtt nem gondoltam
volna, hogy ide jutunk. Én mint magyar
színész, mint férj és apa,
elég elkeserítőnek látom a
helyzetet, de hiszek abban, hogy sosem lehet
reménytelen. Ha még tudunk nevetni
magunkon és a gondjainkon, ha még mindig
képesek vagyunk derűvel és
iróniával viszonyulni a sorsunkhoz, akkor
a komédia felszabadító
nevetése továbblendíthet
bennünket, és erőt adhat, hogy
újra kezdjük.
Remélem, ezt a
debreceni közönség is érteni
és értékelni fogja.


Az interjút Kozma András, a Csokonai
Színház dramaturgja
készítette.


 

Egy
halálraítélt utolsó
napja

A megtisztulásra,
hitelességre vágyik az ember

Oblomov és a
fodrásznő esete

Felparcellázták a
holdat, telepeseket