Gépkínzók

Elismerem, öreg vagyok. Legalábbis a dobhártyát irritáló hangokhoz, legyenek azok bármilyenek is. És öreg vagyok a kínzások látványához is, akár emberről, akár állatról (filmeken), akár gépről (a valóságban) van szó. Na meg a magamutogatáshoz is. Akkor aztán egyenesen aggastyánnak gondolhatom magam. Kovács Zsolt jegyzete.

És mindennek összegzéseként visszafordíthatatlanul matuzsálemi korban lehetek a motorokkal és autókkal való vagánykodáshoz. Ebben aztán van minden: hang, olykor fény, erőszak, verseny, veszély… Ha bömbölő motorral egy keréken száguldozót, vagy a kocsikerekét álló helyben pörgetni akarót látok, szinte menekülök. El onnan, még a környékről is. Sajnálom a gépet, sajnálom az utat, sajnálom a környezetét. A gépkínzást elkövetőt viszont nem! Nem sajnálom, mert ő legalább őszinte. Önmagát adja, amihez eszköz a gép, az út, a kíváncsiskodók, az élethelyzet. Csupán felteszem a kérdést, és gyakran nem csak önmagamnak, hogy vajon mi hiányzik az életéből, mit pótolhat a hanggal, a látvánnyal? Aztán továbbgondolom: ha a gépet ennyire kínozza, akkor mi mindenre lehet még képes, hiszen látható, hatalmas indulat feszül benne. Mit tenne, ha nem motor vagy autó lenne a „fegyvere”. Öreg vagyok, és ezekhez öreg voltam már zsenge gyermek koromban is. Hogy az efféle dolgokat nem élveztem soha, talán kimaradt valami az életemből? Lehet! Nem érdekel! Az viszont igen, hogy mi az oka annak, hogy egyre több az erőszak, és ezek feloldásához miféle eszközöket találnak még.

– Kovács Zsolt –



Sporthírek






hirdetés