Az olimpiára készül a gyorslábú idegsebész

Debrecen - Dr. Gutema Emánuel futás közben érzi igazán, hogy él, éppen ezért muszáj megvalósítania az álmát. Interjú.

A sokak által csak Pepeként ismert félig magyar, félig etióp srác az orvosi egyetem, majd a rezidensi feladatok mellett sohasem tudott nagy szenvedélyének, a futásnak annyi időt szentelni, amennyit szeretett volna. De most a főnőkének, Dr. Bognár László professzor úrnak a jóvoltából úgy alakult, hogy nyolc hónapig csak a futásnak élhet. A Debreceni Sportcentrum-Sportiskola atlétája esélyt ad magának, hogy ne kísértse egész életében az a bizonyos mondat: mi lett volna, ha… Megpróbál kijutni a riói olimpiára.

Miért kezdtél el atletizálni?

Dr. Gutema Emánuel: Az általános iskola végén úgy érzetem, jó lenne komolyabban sportolni valamit, mert elég vékony voltam. Egész jól ment a futás, de nem foglalkoztam vele, inkább gördeszkázni és kosarazni szerettem. A gimnázium előtti nyáron, 2001-ben Debrecenben rendezték meg az U23-as atlétika világbajnokságot. A nővéremmel a városban megismerkedtünk egy sprinterrel Katarból, aki mint kiderült, a versenyre jött. Ő hívott el minket a stadionba, ahova úgy lógtunk be, hogy a nyakunkba akasztotta a csapattársai belépőkártyáit. Hirtelen mi is sportolónak érezhettük magunkat, nagyon megtetszett az egész légkör, inspirált a sok életerős, vidám fiatal. A záróünnepségen lementünk a pályára, és akkor arra gondoltam, azt én is gyorsan körbe tudom futni. Néhány hét múlva találkoztam két későbbi edzőtársammal. Az egyiküket ismertem, de nem tudtam, hogy atletizál. Ők mondták, hogy ha érdekel, valamelyik nap délután négy körül menjek ki egy edzésükre, és próbáljam ki magam. Így történt, hogy a középiskolával egyszerre sportolni is elkezdtem, a csellózást pedig befejeztem. Donka László csapatába jártam, ahol több mindent kipróbáltunk, a magasugrást is például, de maradtam a 400 méternél. Aztán egy versenyen a 400 mellett 800-on is elindultam, és az derült ki, hogy hozzám jobban illene a hosszabb táv. Laci bácsi támogatta a váltást, így azóta már Dr. Aradi János és Lázár Magdolna vezeti az felkészülésemet.

Mikortól űzöd magasabb szinten a sportot?

Dr. Gutema Emánuel: Az iskolai elfoglaltságok miatt sokáig nem tudtam rendszeresen edzeni. Harmadéven már Dr. Aradi Jánoshoz és Lázár Magdolnához jártam, akkoriban kezdtem komolyabban venni az egészet. De az orvosi alatt sem volt egyszerű összehangolni az órarendet a tréningekkel, és a vizsgaidőszakot a versenyekkel. Akadtak évek, amelyek jobban sikerültek, és olyanok is, amelyek kevésbé. Az ötödévet Freiburgban, Németországban csináltam, ott a hegyes-völgyes vidékeken megszerettem hosszabb távokat futni. Miután hazajöttem, csak pár tantárgyam maradt, amiket kint nem lehetett teljesíteni. Így abban az évben nyugodtan tudtunk készülni és sokat fejlődtem. 2012-ben is komolyan dolgoztunk, de egy kisebb sérülés miatt az eredmények elmaradtak. Az edzőim bíztattak, hogy a 2013-as Univerziádé még összejöhet, és így is lett. Ez volt a legsikeresebb évem, 800-on egyénit futottam és kijutottam Kazanyba az Univerziádéra. Ugyanezen a nyáron a válogatottal Dublinba utaztunk az Európa Kupára, ahol a 4x400-as csapatban futottam. Az egyetem végén jött az a számomra fontos áttörés, hogy nemzetközi mezőnyben is kipróbálhattam magam.

Mégis hogy jött az ötlet, hogy megpróbálsz kijutni az olimpiára? Korábban nem foglalkoztatott ez a gondolat?

Dr. Gutema Emánuel: De igen, felmerült már korábban is. Edzőim régóta mondogatták, hogy érdemes lenne egyszer egy évig csak a sportra koncentrálni, de eddig nem nyílt rá igazi alkalom. Mindig annyit edzettünk, amennyit az egyetemi teendők megengedtek. A diploma után sem mertem százszázalékban felvállalni a sportot, részben egzisztenciális okokból. Először idegtudományi kutatómunkán gondolkodtam, de aztán adódott egy nagyon izgalmas lehetőség. Rezidensként az Idegsebészeti Klinika gyógyító munkájába kapcsolódhattam be, akkor még alábecsülve, hogy mennyi időt igényel, és mekkora felelősséggel jár ez a hivatás. A figyelmem középpontjába fokozatosan a betegellátással kapcsolatos teendők kerültek. De mégis akkor éreztem csak teljesnek a napom, ha a végén tudtam egy nagyot edzeni. Volt, hogy késő este fejlámpával futottam a háromszázakat. Az első ilyen szezonban csak négy századdal maradtam el az egyénimtől, 2015-ben már másodpercekkel, de edzőim mindig kitartottak mellettem. Amikor ismerősökkel találkozom, először mindig azt kérdezik, hogy hogy megy a futás. Én meg elmondom, hogy megyeget, de ha például ügyeletes vagyok, akkor másnap sem tudok erőset edzeni, és így egy héten három-négy tréning kimarad. Erre többen azt mondták, hát igen, be kell állni a sorba. Ez nekem mindig rosszul esett, ilyenkor döbbentem rá, mennyire elhalványult bennem a nemzetközi versenyzés gondolata, esélye. Ez az érzés ott motoszkált bennem. Kiutat nem kerestem, mert szeretek az idegsebészeten dolgozni, jó csapatunk van, illetve úgy éreztem, szükség is van rám, hiszen nem vagyunk sokan. Egy bő hónapja találkoztam véletlen Dr. Berényi Ervinnel, a radiológia professzorával, akinek a hobbija a maratonfutás, és az idegsebészeti tervezés miatt is sok közös projektünk van. Beszélgettünk az atlétikáról, és kérdezte, lenne-e még esélyem kijutni egy nagyobb versenyre, mondjuk az olimpiára. Azt feleltem, igen, de jelen körülmények között nem tudok annyit edzeni. Felajánlotta, hogy beszél az idegsebészet vezetőjével, Dr. Bognár László professzor úrral, aki a főnököm, hogy találjunk valami megoldást. Másnap be is hívott a professzor úr, és idézőjelesen kérdőre vont, hogy mi van ezzel a futással, és miért Ervintől kell megtudnia, hogy ilyen elképzeléseim vannak. Az esélyeimről kérdezett, és arról, mit igényel egy ilyen felkészülés – felvázoltam, hogy körülbelül mekkora fizikai és szellemi megterhelést jelentene. Ez alapján semmilyen köztes megoldást nem tartott célravezetőnek, csak ha egy ideig tisztán a futásra koncentrálok. Nagyon támogató volt, azt mondta, ha neki lenne az életben egy ilyen esélye, biztosan nem hagyná ki. Felajánlotta, hogy menjek fizetés nélküli szabadságra, valamint hangsúlyozta, mindenképpen visszavár. Mindent megvitattam az edzőimmel, a szüleimmel és néhány kollégámmal, ezután megállapodtunk, hogy nyolc hónapig szüneteltetem az idegsebészeti szakképzést.

A környezeted miként fogadta az elhatározásodat?

Dr. Gutema Emánuel: Az edzőim nagyon örültek neki, a barátaim, testvéreim drukkolnak. A szüleim reakciójától tartottam kicsit, de ők is boldogok, anyukám különösen lelkes volt. Megnyugtatta őket, amit Bognár professzor úr mondott, vagyis hogy várnak vissza. A kollégáim támogatása nagyon sokat jelent számomra, jól esik, hogy bátorítanak, pedig a távollétemben több feladat hárul rájuk. Azt hiszem, szakmailag is jobbá válhatok, ha nem marad a lelkem mélyén örökre befagyasztva a vágy, hogy sportolóként is kipróbáljam magam.

Fizetés nélküli szabadságra mentél, hogy megvalósítsd álmodat, de valamiből élned kell. Kapsz támogatást valahonnan?

Dr. Gutema Emánuel: Még nincs minden konkretizálva, de egyesületem, a Debreceni Sportcentrum-Sportiskola biztosított támogatásáról, illetve a Magyar Atlétikai Szövetség is nagyon örül, hogy megpróbálom a kvalifikációt, onnan is számíthatok segítségre. Emellett remélem, esetleg még máshonnan is érkezhet „erősítés”.

Melyek azok az eredményeid, melyekre a legbüszkébb vagy?

Dr. Gutema Emánuel: A kazanyi Univerziádé volt számomra eddig a legnagyobb verseny. Erős mezőnyben futhattam, az első futamomat megnyertem, bejutottam a középdöntőbe, összességében pedig a 20. hely körül zártam. 800 méteren magyar bajnoki ezüsttel és bronzzal rendelkezem. A váltókkal 4x800-on egyszer, 4x400-on többször is voltunk már ob-győztesek. A legemlékezetesebb a tavaly nyári országos bajnokság volt: két héttel előtte beütöttem a lábam, eltört a kislábujjam, így csak nézőnek mentem el a versenyre. Megvolt, kik futnak majd, de Koroknai Tibornak is megfájdult a talpa, ezért kérdezték, be tudok-e ugrani. Próbálgattam a lábam, de mire találtam egy szegest, amiben nem fájt annyira, már úgy volt, nem indulunk, a befutó emberünk, Máté meg is vacsorázott – ráadásul cigánypecsenyét evett. Így nem sok jóra számíthattunk, de végül mégis rajthoz álltunk Kazi Tamással, Pápai Marcival és Koroknai Mátéval. Elsők lettünk, mindenki ember felettit alkotott.

Hogy látod, mennyi esélyed van a riói olimpiára?

Dr. Gutema Emánuel: Nagyon bizakodó vagyok. Mikor az 1:48,75-ös időt elértem, gyakorlatilag végig egyedül futottam, nem húzott senki. Másrészt most tényleg úgy készülhetek, mint egy profi sportoló. Soha nem volt még ilyen, figyelhetek az étkezésre, a regenerációra, az edzéseket is sokkal magasabb szinten végezhetem. Nagyon szeretnék kijutni, de már az is nagy dolog, hogy megpróbálhatom, és megtudhatom, körülbelül mire vagyok képes. Óriási elszántság dolgozik bennem, és mentálisan is rendben vagyok, úgy hiszem, van esélyem. Egy perc 46 másodperc a szintidő, van még munka, ez egyértelmű, viszont tudom, mit akarok. Kvalifikálni úgy lehet, ha egy hiteles versenyen teljesítem az 1:46,00-t. Az utolsó lehetőség erre az Európa-bajnokságon lesz, júliusban. Az edzőim szerint is igen jelentős esélyem van az olimpiai szint megfutására. Persze tudom, a biológiában semmi sem száz százalék, hiszen az edzés is egy biológiai rendszer formálása, egy váratlan sérülés mindent keresztbe húzhat. De bízom benne, nem lesz ilyen gond. Jelenleg napi két edzéssel készülünk, most még alapozunk, aztán februárban kezdjük a más jellegű mozgást is. Most jöttünk vissza Budapestről, ahol fedett pályán tréningeztünk, illetve tervezünk több edzőtábort is.

Izgulsz versenyek előtt, ha igen, mivel tudod lenyugtatni magad?

Dr. Gutema Emánuel: Nyugtalan szoktam lenni a rajt előtt, főleg ha tudom, nem volt százszázalékos a felkészülésem, nem tudtam mindent megtenni. Most olyan helyzetbe kerültem, hogy kiadhatok magamból mindent, így remélem, ezt kizárhatom. Hajlamos vagyok arra is, hogy túlagyaljam a dolgokat, elgondolom, mit hogy kéne, és ez megzavar. Ha imádkozom, az ellazít, de van olyan is, hogy megérzem, milyen taktika lesz a célravezető.

Mit szeretsz a futásban?

Dr. Gutema Emánuel: Van benne valami elemi, szeretem megélni azt a képességemet, hogy így tudok mozogni. Ahhoz tudnám hasonlítani, mikor az Avatar című filmben a főszereplő, aki mozgáskorlátozott, az Avatar testben ébred és nekikezd újra futni, ugrani. Mikor ezt láttam, óriási hatással volt rám. Utána kétszer olyan örömmel faltam a métereket. Futás közben érzem igazán, hogy élek, kitolhatom a határaimat. Nehéz edzések előtt ugyan izgulok kicsit, de utána egy kellemes eufória tölt el. Meg persze nagyon sok pozitív vonzata van a mozgásnak: maga a társaság, akikkel találkozhatok edzéseken, versenyeken, emellett gazdagítja a lelket, és az ember egészségi állapota is jobb tőle.

Édesapád Etiópiában született, mit gondolsz, a származásod is segít abban, hogy jó sportoló vagy?

Dr. Gutema Emánuel: Lehet, az anyukámtól a gyorsaságom, az apukámtól meg az állóképességem örököltem. Apa oromo származású, és ez a nemzet tényleg nagyon sok kitűnő hosszútávfutót adott a világnak: Abebe Bikila, Mamo Wolde, Tirunesh Dibaba, és még sorolhatnám. Ez egyrészt egyfajta nyomást is rám helyez, mert meglátnak, és egyből szinte elvárásként fogalmazódik meg, hogy jó sportoló legyek. Másrészt belülről is spannol, mert így magammal szemben is vannak követelményeim. De például mikor az Univerziádén lehagytam botswanai vagy etióp futókat, akkor bizonyítottam, a gének mellett én is hozzátettem valamit.

- Szabó Dóra -

Névjegy