Fortuna frizurája

Akt.:
Fortuna frizurája
Nem vagyok profi játékos. Aligha férnék be „istenasszony” válogatott tizenegyébe. Tudom, hogy „őnaccsága” igen szeszélyes. Óvatosan keresem hát a kegyeit. Hébe-hóba, ha légyottozok vele, s gálánsan, mintha bazsarózsát tennék az oltárára, egy ötös meg egy hatos szelvénnyel bizonyítom: ott vagyok a hódolók sorában. Boda István írása.

Ilyenkor mosolya csipkefüggönye mögött búzavirágkék szeme mintha maga lenne a rejtelmes ígéret. Eddig még – sajna – mindig az derült ki: hamisan kacarászta a reményt. Ismerősöm, mikor megkérdeztem tőle, hogy megvette-e már az „ehetit”, a fentinél talpraesettebb logikával mondta ki a lényeget: frászt. Abbahagytam. Ha nagy számokat tettem meg, kis számokat húztak, ha kis számokat, akkor az ellenkezőjét. Így hát – s legyintett, de a mozdulat ívét látva nem mernék esküt tenni rá, hogy elhatározása végleges. Teszem azt, ha az ünnepi harangszó odacsábítja a képernyő elé, s látja, mekkora összeg halmozódik bárki részére, nem biztos, hogy ellenáll a csábítás trükk­jének.

Mert erről van szó. A szegények adójáról, amely újból és újból összehordja a sok-sok milliót, s önkéntesen kötjük ki zsebkendőnk sarkából a minden heti összeget, tisztességünkkel bizonyítván, hogy meggazdagodni így is lehet. Ritkán, mint a fehér holló, de vonzereje éppen ebben rejlik. Viszont a műsor, amit a közszolgálati nekünk szán, közös élmény. Minden hétvégén, így nyomatékosítván jelentőségét: Szerencse-Szombat! Az lenne? Tűnődöm, miközben elandalgok a két műsorvezető apró trükkjein, szövegük lenge fordulatain, s azokon a már-már kötelező édes évődéseken, amit az egy fiú, egy lány koreográfiája előír. Persze az esemény lehetne olyan szikár is, mint a „kenó-sorsolás”, de hát itt mégiscsak a lottóról van szó, amely olykor negyven fok felé is emelkedik lázas mivoltában.

Kell hát, hogy rangja legyen az eseménynek, arról a rejtett rafinériáról nem is beszélve, ahogyan bájossá kerekítik az ünnepet. Ugyanis hivatásos játékosokkal zajlik az esemény. A részvétel azok között sorsoltatik ki, akik legalább „X” összegű szelvénnyel szállnak be a buliba. Nagy megtiszteltetés, hiszen senki sem távozik üres marokkal. Legjobban persze az jár, akire a szertartás lényege rámosolyog. Vagyis az, aki vagy belemarkolhat a számokat rejtő golyókba, vagy elindíthatja a masinát az elektronikus véletlen ötszörös pályáján. Egymillió üti a markát. Ráadásként az ajándékkosár. Szórakoztató muzsika minden mennyiségben. Sztárbandák, sztárénekesek, sztárcelebek. Csinálnak akkora hangulatot, hogy a publikum le van nyűgözve s a Levente gyerek olykor maga is hozzáüvölti a világhírű dallamot.

Engem az angol akcentus bűvöl el leginkább. Ma már nem is dalos az nálunk, aki nem Shakespeare nyelvén vicsorítja ránk, hogy „báj, báj, Szása, elbántál velem”. És ez itt is, miként a Dal ünnepén, imponáló és felemelő. A világnyelv, az világnyelv, bár Freddie Mercury egy pesti koncertjén gyönyörű hangszerelésben így tisztelgett nyelvünk szépsége előtt: Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. És, ha már pénzről van szó – mert arról van szó –, egy idevágó történet házunk tájáról. Felkai Ferenc – mindenkinek csak Föci bácsi – a belpolitikai rovatban robotolta újságírói életét. Évek óta együtt totózott – akkor az volt a nyerő – Komáromi Jóskával, áhítozván a nagy nyeremény után. Azon a reggelen is közösen kellett volna kitölteniük a szelvényt, de Föci a DVSC Klubban vervén a blattot, emigyen engedte útjára társát totóban: Jóska, játssz most egyedül, nekem jó a kártyajárás, ez a rebetli is hozott vagy tíz forintot. Biztos pénz. Jóska ment, s kiállította a szelvényt. Nyert egymilliót. (Mostanban gondolkodván kb. egymilliárd.) Neki volt egyedül tizenhárom plusz egy találata. Igaz, hölgyfodrász volt. S Fortuna is csak hiú a frizurájára…

– Boda István –



Sporthírek






hirdetés