Könyveiben valóban mesél az Alföld

A szerző a parasztság múltja előtt tiszteleg kiadványaival
A szerző a parasztság múltja előtt tiszteleg kiadványaival - © Fotó: Péter Imre
Földes – Emberi sorsok sokaságán keresztül mutatja be a falvakban végbement jelentős változásokat. Interjú Gönczi Antallal, a parasztság múltjának kutatójával.

Gönczi Antal kora gyermekkorától részese a paraszti életnek. Évekig jegyzetelte emlékeit, és magánkiadásban – szerkesztő, lektor segítsége nélkül – tette le a valóságelemekből szőtt meséit az olvasók asztalára. A magyar parasztság életének elmúlt, viharokkal teli hatvanhat évét fűzte az emlékezés csokrába, és írta meg hat kötetben, több mint 1600 oldalon a Földesen élő nyugdíjas, Gönczi Antal. Az aktív korában növényvédő szakmérnökként dolgozott szerző a megye négy híres termelőszövetkezetében negyvenéves munkája során szerzett élményeit felhasználva, kitalált történetekkel, kitalált szereplőkkel amolyan regényszerű mesélés formájában mutatja be a magyar parasztság sorsfordító eseményeit 1944 decemberétől a rendszerváltozásig.

Gönczi Antal meséinek nagy érdeme, hogy a kitalált történetek szereplőinek sorsában hitelesen visszaköszönnek az 1945-ös földosztás, az első szövetkezetszervezés, a beadások, a kuláklistázás, Rákosi Mátyás és Nagy Imre korának szereplői, 1956 változást váró, majd a kádári második tsz-szervezési hullám által elragadott falusiak tömegei is. Emberi sorsok sokaságán mutatja be a falvakban végbement változásokat, a változó paraszti világot, a paraszti nemzedékváltást. A mezőgazdaság új útjait kereső, már egyetemeken tanuló, a jövendő várományosait jelentő paraszti értelmiség világát.

Egykor a vers, az utóbbi években a szociográfia került irodalmi érdeklődése középpontjába. Mérnökként honnan hozta ezt az érdeklődést?

A parasztfiúknak a mi tanyavilágunkban nyolc általánostól még két-három évig a kanászkodás, mi egyéb következett. A mai, magasra nyúló fiatalokkal szemben mi akkor éppen csak hogy kilátszottunk a barázdából. Az állatok mellett viszont szülői neheztelés ellenére is lehetett többet-kevesebbet olvasni. Így nőtt a szívemhez Arany János költészete. A kanász a fű alól is legénnyé cseperedik. Házasság, családfői gondok. Feleségemmel reménykedtünk, hogy a tszcs-s őrületnek csak-csak vége szakad, s mi emberhez méltó parasztotthont teremthetünk. Akkor, az ötvenes években a Magyar Dolgozók Pártja agitátor divíziói olyan félelmetesen sötétítették el az eget a magyar parasztság fölött, mint egy grandiózus sáskajárás. Olyanok voltak azok az évek, mint egy kafkai rémálom. Az agitáló csoportok jöttek reggel, jöttek este, nappal és éjszaka. Ígérték, garantálták a vörös messianizmus minden képzeletet felülmúló beteljesülését. A Kádár-féle tszcs-s hullám így a kora ifjúsági álmokat elpusztította. Egyetlen menekülési útnak a tanulás ígérkezett. A munka és tanulás együttes terhe kiseperte az agyamból a költészettel való kacérkodást. Szerencsémre a prózaírók a hajszolt életformámba is valahogy belefértek. Vélhetően ők táplálhatták a kanászbottól az agrárdiplomáig irodalmi érdeklődésem esendő gyertyalángját.

Megyénk négy ismert szövetkezetében évtizedekig figyelhette a szövetkezeti élet változásait. Innen származnak meséinek történetei?

A szövetkezeti életben benne éltem, sorsszerűen terhelődött eredményeivel, ellentmondásaival az idegeimre. Akár büszkék is lehettünk magunkra. Bennem azonban folyamatosan kísértett az érzés, hogy mindezt elérhettük volna a magyar nemzetfenntartó talapzata, a parasztság megroppantása nélkül. A rendszerváltozást már néhány hektáron gazdálkodva, nyugdíjasként értem meg. Hézagos ismereteim alapján arra jutottam, hogy a korábbi parasztirodalmunkban méltóan senkinek nem sikerült a legújabb kor 93 ezer négyzetkilométer habzó tengerében alámerülni. Talán valami mulasztásos kötelességérzet késztetett, vagy a jóisten tudja. Esendőségemben tollat fogtam.

Miért a Mesél az Alföld címmel, regényszerű meséléssel tekint vissza a szövetkezetszervezés embert próbáló évtizedeire?

Ez jó kérdés. Mesélni az egyik legkellemesebb és legüdvösebb cselekvés a világon, ha a mese megjárja. Ugyanez elmondható a valóság hiteles tükrözéséről is. Ha a kettő elegye megtermékenyítéssel kecsegtet, abból csak jó sülhet ki. Nem állítom, hogy a kezdet kezdetén én ezt végiggondoltam. Elsősorban az ösztöneimnek engedtem. Az eligazodásban segített a tudás, mely szerint a parasztság nem önként és dalolva vált meg a földjétől. Másik a rendíthetetlen hitem, hogy az ember – az elszabadult sátáni orgiák ellenére is – alapjában jónak teremtődött. Ezért van az, hogy hőseim az árkokkal, szekértáborokkal szerencsétlenül szabdalt hazánk bármely pontján többnyire hittel, jó szándékkal teszik dolgukat. Nem véletlen az sem, hogy a bolsevizmussal, ateizmussal mérgezett jó fél évszázadunkban jelentősebb szereplőim tisztes családban, házastársi hűségben élnek. S hogy mégis annyi minden összekuszálódott minálunk…?

Vallja: írása valamiféle szociográfia, színes fonalakkal egymáshoz fércelve. Valóban így volna?

Amint őstehetség és szakmai felkészültség híján visszanéz az ember a korábbi négy és a mostani két kötetre, elfogja a bizonytalanság, majdhogynem félelem. Hibák, szakmai hiányosságok szemrehányóan, komiszul merednek az ember arcába. Csak ha levegőt veszek, nagyobb nyugalommal olvasom a szerencsésebben megírt részeket, akkor melegszik, akkor dobban meg újra a szívem. Ezért vélem, hogy szociográfiák összefércelése történt. Ha mégis többről volna szó, természetesen annak örülnék. De az már a jóisten segítségével történhetett.

Ezek az írások valóban egy elsikkadt életút kései vergődései? Az egész így együtt tényleg: mese vagy valóság?

Ha az ember élete vége felé visszanéz, s azt kell látnia, hogy az ígéretes sejtelmek ellenében bátorság vagy erő és tehetség híján több esetben megalkudott sorsával, bizony, az nem felemelő érzés. Nem mentség, majdnem közömbös, hogy az ellenerők istenes jó szándékból vagy ellenségességből táplálkoztak. Bizony, bizony, erősebben, hűségesebben kellett volna szeretni az Arany Jánosokat. S ha a vége felé mégis elszánja magát az ember? Kísért a kései vergődés gyanúja. Csak ismételni tudom, hogyha mégis többre sikeredett volna, akkor a jóisten nagyon szeret engemet. És hogy mese-e vagy valóság? Hadd reménykedjem: a mese ér annyit, hogy jól érzi magát benne a valóság.

HBN-Péter Imre



Földes.
HAON.HU






hirdetés