Félúton a jelentékenység felé

Oláh Zsuzsa Jászai Mari-díjas színművész a monodráma egy jelenetében
Oláh Zsuzsa Jászai Mari-díjas színművész a monodráma egy jelenetében - © Fotó: Matey István
Debrecen – Molnár Zsóka „elkezdődött”, de soha senkinek se kellett igazán.

A Júlia – Párbeszéd a szerelemről című monodráma után Szabó K. István rendező ismét egy önkereső, a körülmények adta – meglehetősen nyomorult – élete miatt pörlekedő asszony tragédiáját állította a Csokonai Színház közönsége elé egy egyszemélyes produkció formájában. Csakhogy, amíg Júlia (Ráckevei Anna) főleg Istentől kéri számon cudar sorsát, addig a Mintapinty főhőse, Molnár Zsóka még ebbe a transzcendens magyarázat-keresésbe se kapaszkodhat.

Mindig félbehagyják

Az Oláh Zsuzsa megtestesítette kisember, Molnár Zsóka nem individuális lenyomat, hanem társadalmi látlelet: a szocialista éra számtalan, céltalanul leélt életének „mintapintye”, akit jóval magasabb, felsőbb, de a kötelező ideológia miatt korántsem transzcendens körök irányítanak. Ezekkel a körökkel nemcsak, hogy képtelen felvenni a versenyt, hanem paradox módon olyan formán nem tud velük megbirkózni, hogy ezeknek a köröknek igazából nincs is szükségük rá. Molnár Zsóka ugyanis „elkezdődött”, de soha senkinek se kellett igazán: „egy szívbeteg férfi megkönnyebbüléséből fogant”, aki aztán két hétig „el is felejtette bejelenteni”, mert neki és a feleségének, azaz Zsóka anyjának is sokkal fontosabb volt az elsőszülött lányuk, Viola. Aztán megéli, hogy „senki nem haragszik rá, senki nem imádja”, és hogy a szüleinek másodjára sem kell, mert „fehérként” képes „vörös” férfihez hozzámenni, a kommunista Márkus Sándor elvtárshoz, akinek aztán szintén nem kell. S bár felcsillan a remény, hogy „jelentékennyé váljék”, amikor az égetthalmi pártelnök felajánlja neki a helyi falumúzeum igazgatását, de aztán ebben a pozícióban sincs rá szükség. Azaz – ahogyan arról a Kovács-ikrek kiváló, szófordulatokban, nyelvi leleményekben gazdag szövege tudósít – őt mindig „félbehagyják”. Valahol „félúton” parkoltatják a jelentőség és a jelentéktelenség, a kellés és a teljes ignorálás között. A „félúton” lebegést Szabó K. István rendezése tökéletesen megragad, Oláh Zsuzsa pedig a rendezői instrukciókkal teljes mértékben azonosulva az érzékeny játékán keresztül közvetít felénk.

Tökéletes miliő

A félutat közvetíti a darab a legapróbb, de annál szimbolikusabb kellékek szintjén, a díszleten és jelmezen át, Oláh Zsuzsa rengeteg színt felvonultató, mégis egy ember kapaszkodók nélküli létéből következő széthullásának pontos láttatásán keresztül. A színpadon csak egy lestrapált, olajzöld konyhabútort és egy asztalt látunk a kommunista éra pöttyös bögréjével és jellegzetes pohárkészletével. Illetve két pintyet, a beszélő nevű Billt és Hillaryt, amely utóbbit az önmaga létéért és létezésével küzdő asszony méltóságra int… A tökéletes szocialista miliőt idéző díszlettől körülvéve a Molnár Zsókát játszó Oláh Zsuzsa sziluettjének színei is ezt az átmenetet, ezt a „nem is vagyok igazán”, „félbe vagyok hagyva”-érzetet tükrözik. Az elnyúlt hálóinge fehér, a haja azonban vörös, jelezvén a benne dúló, a származása és a férjhezmenetele között feszülő ideológiai ellentétet, és a két szín egyetlen személyiségben való megférhetetlenségéből adódó belső konfliktusát.

Pótcselekvések

A két ideológia közötti lebegést, és az ezzel együtt járó „nem kellek igazán senkinek” – érzést különféle pótcselekvésekkel próbálja meg kompenzálni Szabó K. koncepciójában ez a kisember: az elején ugyan közli velünk, hogy ő gyerekkora óta csak teát iszik, a darab folyamán azonban jócskán előkerül a víz és az alkohol is, ami egyfelől saját maga önbecsapására utal. Még olyan szinten sem mond igazat, – önmagának sem –, hogy mit iszik valójában. Másfelől a széthullott személyiség összerakási kísérletének meddő voltára figyelmeztet. Hiszen Unicummal ez lehetetlen, ez csak a további „lebegés” fenntartására jó, az identitás megtalálását az egyre nagyobb mennyiségű alkohol nyilván gátolja. Szeretethiányát pedig nassolásba fordítja: nemcsak pogácsát majszol, hanem képzeletben is eszik, amikor felidézi az égetthalmi disznóvágás összes finomságát… S ily módon – mivel az alapproblémán nem tud változtatni – a pótcselekvések sorát növelik tulajdonképpen az összes őt körülvevő emberrel való pörlekedései is. Oláh Zsuzsa igazán ezekben mutatja meg színészi nagyságát: hol a Kovács-fivérek szóvirágaival élve fordul oda egy-egy őt semmibe vevő rokonhoz, ismerőshöz, pártfunkcionáriushoz, olyan élethűen, mintha az illető valóban ott állna előtte, hol pedig arra is képes, hogy a hangjukon szólaljon meg, s így „valódi” párbeszédet folytasson velük. Molnár Zsóka férje például, „a 175-180 centiméter magas évelő folyondár” kifejezés használatakor tökéletesen megképződik előttünk, míg amikor az anyósa – az Oláh Zsuzsa előhívta hangon – veszekszik vele, mert „hamis” mézessel akarja „lekenyerezni”, szinte látjuk magunk előtt, ahogy a megvetett mézes a földre zúdul a tálból…

A reménytelenség prófétája

Szabó K. István rendezése tehát annak a kisembernek a küzdelmét láttatja, aki – segítség híján – megpróbálja a saját identitását összerakni, de ezt a felsőbb erők – a családi légkör, a politikai berendezkedés, valamint a férj részéről jövő, a nőiségét is megkérdőjelező, őt érő folyamatos megaláztatás – megakadályozzák. Ezért nem véletlen, hogy élete vége felé – amikor egyik, s magának csak igen ritkán megengedett dühkitörése közben a pintyeivel is végez – úgy dönt, hogy olyasvalakivé válik, aki egyfelől még nem volt, másfelől pedig senki nem is feltételezné róla, hogy azzá válhat. De hogy akasztott ember lesz-e, vagy épp ellenkezőleg, megalázott kisember mivolta ellenére próféta a saját hazájában, arról, javaslom, hogy Oláh Zsuzsa gyönyörű, ugyanakkor a reménytelenséget árasztó jellege miatt szívbemarkoló játékát megtekintve győződjenek meg önök.

– Gyürky Katalin –


Az alkotók

Molnár Zsóka: Oláh Zsuzsa

Írta: Kovács Dominik és Kovács Viktor

Rendező, díszlet- és jelmeztervező: Szabó K. István

Rendezőasszisztens: Homonna Nóra

Dramaturg: Lőkös Ildikó

Zenei munkatárs: Dargó Gergely