Felkerült a hab a tortára…

Felkerült a hab a tortára…
© Fotó: Matey István
Debrecen – Az életműdíj méltán fejezi ki az életük munkáját, amit közösen értek el a feleségével.

– Nem is olyan régen, 1960-ban, egy kis cukrászdában, a Kapualja nevűben kezdtem inaséveimet, mely akkor a legnagyobb süteményforgalmat bonyolította a városban. Olyan kicsi volt, hogy a munkaasztal, amin dolgoztunk, az egész üzemet elfoglalta. A véletlen és a sors keze, hogy ide kerültem. Vékonyka gyerek voltam, nem is akartak felvenni tanulónak. Azt mondták, hogy ez a szakma olyan nehéz, hogy nem fogom bírni. Látván az arcomon a szomorúságot, másnapra édesanyámmal kellett bemenni, hogy az ő engedélyével elkezdhessem életem álmát, a cukrászkodást – kezdi a múltba visszanyúló történetet Gara Gyula mestercukrász. Most újra alkalom adódik a visszatekintésre, ugyanis a napokban a Magyar Cukrász Iparosok Országos Ipartestülete életműdíj adományozásával fejezte ki elismerését és tiszteletét Gara Gyulának a cukrász szakmában eltöltött évtizedekért.

– Ez az életműdíj a feleségem munkájának az elismerése is, aki 45 éven keresztül nemcsak mellettem volt jóban, rosszban, de az üzletben végzett munkájával is hozzájárult ahhoz, hogy azt a célt, amit elterveztünk még fiatalon, véghez tudjuk vinni. Ez a díj méltán fejezi ki az életünk munkáját, amit közösen értünk el. S nem utolsósorban március 11-én a házassági évfordulónkon is köszöntöm őt.

A kezdetek

– Nyolcan voltunk testvérek, abban az időben, amikor a kisebb családok sem bővelkedtek a mindennapos süteményevésben, a magunkfajtáknál is csak az ünnepeken ajándékozták meg a gyerekeket ilyen finomságokkal. Hogy bebizonyítsam azt a tévhitet, hogy a vékonyság nincs egyenes arányban a munkabírással, erőmön felül is végeztem a munkámat. Arra, hogy nehéz a cukrász szakma, hamar rájöttem. Reggel ötkor már ott kellett lennem, mert jött a jegesember, beállt a lovas kocsival a kapu alá, és egy mozdulattal lehúzta a jégtáblát a platóról, s már dobta is az asztalra, hogy azt én apró darabokra törve a jégszekrénybe rakjam, mert elektromos hűtőszekrény nem volt. A sütőkemence felfűtése is az én dolgom volt. A nagy fekete kemencét télen szerettem a legjobban megrakni fával: az általa adott meleg kárpótolt miden bajért.

Csak ezután jöhettek a szakirányú munkák. Ezek sem voltak pihentető jellegűek. Egyszerre 80-100 tojásfehérjét habbá verni nem könnyű feladat, de itt már a felnőttek alaposan besegítettek. A pinceraktárból az 50 kilogrammos liszt és cukor felhozatala az egyéb anyagokkal kiegészítve többször eszembe juttatta azt, hogy a cukrászat nehéz szakma… – emlékezett vissza.

Bármennyit ehetett

– De mindent feledtetett az a lehetőség, hogy annyi süteményt ehettem, amennyit csak akartam. Néha még a testvéreimnek is vihettem, akik alig várták, hogy haza­érjek. A mestereim szinte saját gyerekükként neveltek, etettek, öltöztettek, tanítottak. Többször elhívtak magukhoz ebédre vagy vacsorára. Ilyen tanulóévek után kerültem egy nagy cukrászüzembe, ahol 100-120 fő dolgozott, immár a kortársaim. A meglepetés akkor ért, amikor ők, igaz kicsit másképpen, de érezhetően megszerettek. Az ok egyszerű volt: a kis cukrászdában elsajátított ismereteim kitűntek a többieké közül. Ezt a vezetőim is észrevették, és először posztfelelősnek, majd helyettes vezetőnek neveztek ki –folytatta.

gara2

Gara Gyula családja. Fotó: Magánarchívum

– A katonaidő letöltése után nem sok időt hagytam magamnak, mert az élet megajándékozott egy olyan lehetőséggel, amit nem akartam és nem is tudtam volna elszalasztani. Igaz, akkoriban csak tanácsi engedéllyel lehetett feleségül venni egy 16 évet még el nem ért menyasszonyt, de ez az akadály is megoldódott, megnősültem. Így lett Bartha Ilonából Gara Gyuláné. Ettől kezdve minden, ami történt velünk, a közös munka, a közös tervezés, a gondok, bajok, örömök, kettőnk akaratával egyetértve történtek. Ennek éppen szombaton lesz 45 éve.
Van kinek átadni a tudást

Gara Gyula feleségén kívül gyermekeire is büszke: a lánya és a fia is a vállalkozásban dolgoznak. Barnus cukrász, és a sütemények készítésénél figyel oda, hogy minden rendbe menjen. Mónika lánya pedig az édesanyjával együtt szorgoskodik a cukrászdában. De a boldogságukat még lehet fokozni, ugyanis két unokájuk is rendszeres látogató a cukrászüzemben. Lilike, a nagyobbik, kimondottan cukrásznak született. Már saját receptjei is vannak, és alig várja, hogy azt a papájával kipróbálja. Sárika, a kisebbik, a sütögetés mellett nagyon jó érzékkel szervez, ami ebben a szakmában elengedhetetlen. Ő inkább a cukrászdai részben fog érvényesülni – sorolta a mestercukrász, aki alig várja, hogy ez a kis csapat igazi cukrászdinasztia módjára tegyen meg mindent azért, hogy a Gara Cukrászda méltán bevésse nevét Debrecen ismert cukrászdái sorába.

A mestercukrász így zárja a beszélgetést: „Határozottan elégedett és boldog vagyok, hiszen a 72 életévemből 57-et a megálmodott szakmában töltöttem, ebből 45 éven keresztül pedig szeretteimmel együtt végezhettem feladataimat. Ez az, ami kitüntető szerepet játszik az életemben, és a többi elismerés csak hab a tortán!”

HBN–BB