Felkaptattunk a magas hegyek csodáihoz

Felkaptattunk a magas hegyek csodáihoz
© Fotó: Kovács Péter
Tirol – Valószerűtlenül kék, kékeszöld, üvegre emlékeztető közeg vesz bennünket körül; bent vagyunk a gleccserben.

Beszélik tudományos körökben is, hogy bizony olvadnak, fogyatkoznak az Alpok gleccserei. Ám ennek ellenére még tekintélyes területet borít jég kontinensünk legmagasabb hegységében. Az azonban kétségtelen, szemmel látható nyomai vannak a csúcsokról a völgyekben kígyózó jégfolyók hossza csökkenésének. A gleccserek felé közeledve, szinte kivétel nélkül mindegyiknél hatalmas sziklákon pirossal felfestett évszámok mutatják, hogy abban az esztendőben éppen meddig ért a gleccser. És bizony látható, évente néhány méterrel hátrál a jégnyelv.

Most éppen olvadnak

Mielőtt elindulnánk tiroli gleccsertúránkra, nézzük meg, hol és hogyan képződnek a gleccserek. A körülbelül 18 ezer évvel ezelőtt véget ért utolsó nagy eljegesedés idején az egész Alpok jég alatt volt. A hegységre hulló hatalmas mennyiségű hó pozitív léghőmérséklet hiányában tömörült, a nagy nyomás miatt az alsóbb részek kristályosodtak, jéggé alakultak. Mivel a térszín a hegység pereme felé lejtett, a jég igen lassan „gravitált”, mozgott arra felé. Ez a mozgás az Alpok küllemét alaposan átformálta. A hegycsúcsokat éles formákká, a völgyeket „U-alakúvá” gyalulta. A jégkorszakot követően gyorsan olvadt a jégtakaró, és előbb a csúcsok, majd a völgyek fokozatosan szabadultak meg a jégtől, ami hátrahagyta a ma turisztikája számára igencsak vonzó tájképet. A jégkorszaki jég lényegében eltűnt az Alpokból, majd amikor 5–6 ezer éve hűvösebbre és csapadékosabbra kezdett váltani az éghajlat, ismét több hó hullott, mint amennyi elolvadt, a magasabb régiókat jég takarta be, onnan pedig a völgyeken át ismét gleccserek kezdtek csúszni. 200–300 éve a jelenleginél jóval hosszabbak voltak az Alpok gleccserei, majd az újabb felmelegedéssel, körülbelül 1850-től, kisebb megtorpanásokkal, újra fogyatkoznak. Ebben vagyunk ma is.

Csak vezetővel

Ennek ellenére az Alpok 3 ezer méternél magasabb részein ma is vannak gleccserek. Látványosak, ám veszélyesek. Már a gyalogos megközelítésük is jelentős túrateljesítmény, hiszen – bár hatalmas fehérségük közelinek látszik – a településektől, aszfaltozott utaktól meglehetősen távol fekszenek. Vannak kivételek, az úgynevezett magas-alpesi utak lényegében az végződésükig vezetik az autóst.

Fotók: Kovács Péter Fotók: Kovács Péter ©

Mi azonban gyalog vágunk útnak, és a túristaösvény bár kaptatós, jól járható. Amikor a magasság miatt már alig-alig van körülöttünk növényzet, az út is mintha egyre inkább elfogyna; 50–100 méterenként egy-egy sziklára festett jelzés vezet bennünket, miközben elhaladunk az 1950-es, majd az 1960-as évek gleccservégeit jelző kövek mellett. És még hol van a jégfolyó! A gleccser közelsége azonban már érezhető. Talpunk egyre süppedősebb, vizenyősebb, aprószemű, szürke sóderre emlékeztető talajt tapos; a jégfolyó felől pedig hideg szél fúj szinte állandóan. Mellettünk dübörögve folyik a gleccser alól kiömlő bővizű patak, amelynek színe megegyezik a környezetünk talajáéval. A jég nemcsak felül, hanem alul is olvad, mégpedig ott leginkább a nagy nyomás miatt, és a víz bővizű patakokban tör elő a jég alól.

Megérkeztünk tehát a gleccser végéhez, ami nem túl szép jelenség: jég, víz, sár, kőzet tacsakos, süppedős összlete. Ám ha tovább haladunk a kővel bőven borított jégen, hamarosan tisztulni kezd a kép. A jégfolyót borító vékony hóréteg alól előtűnik a gleccser valószínűtlenül kék, kékeszöld színe. A felszínen pedig a kristálytiszta, valóban jéghideg olvadékvíz folyik. Aki eljut idáig, kötelező megkóstolnia azt a vizet – hideg, íztelen, tiszta, tele életrővel. Közben körülöttünk hosszanti és harántrepedések kezdik szabdalni a gleccsert. Innen már csak vezetővel, gleccserjáró talppal, jégcsákánnyal, fejvédő sisakkal és megfelelő öltözékben lehet továbbmenni. És egyedül nem! Kötéllel összekötve a túrázók, hogy ha valaki beleesik egy ilyen, akár több száz méter mély hasadékba, a többiek meg tudják tartani, ki tudják húzni. Baleset azonban igen ritka, hiszen a túravezetők ismerik a gleccsert. Jól látható turistautak vezetnek rajtuk keresztül.

HBN–Kovács Zsolt


Védik, amíg van mit

A gleccsereket a magashegyi turisztikai központokban néhány helyen védik az olvadástól. Fehér, vitorlavászonhoz hasonló anyaggal borítják be a szélét, illetve a távolabbi részeket, akár egy sípályányi területet is. A tájba olvadó szín cseppet sem zavarja a természet eme csodájának látványát, a természet élvezetét. A gleccserek világának jobb megismerése céljából egyes helyeken alagutakat alakítottak ki a gleccser jegében. Bent, az olvadó jégtől tocsogós fapadlón járva akár hosszabb ideig is érdemes elidőzni. Kék, zöld, fehér és szürke színkavalkád vesz bennünket körbe, mindez a gleccser kialakulásának megfelelően rétegződve. Ez a természet olyan csodája, amit a mi generációnk még megtapasztalhat, az utánunk következők már nem biztos.