Félelem a hátizsákban

Félelem a hátizsákban
© Fotó: Getty Images
Ha az ember nem hiszi azt, hogy száz évig vagy még tovább él, magában nagyon is jól tudja, mikor jött el életében az a kivételes pillanat, amikor jó szerencséje a világ olyan távoli, vagy más okból nevezetes helyére vitte, ahová később már sohasem juthat el. T. Szűcs József jegyzete.

Jó huszonvalahány éve magam szintén sejtettem, hogy még egyszer nem fogok bohóckodni Marilyn Monroe papírmasé figurájával az akkori World Trade Center egyik tornyának legfelső szintjén. Csak éppen annak okaként, hogy az elsőből egyben az utolsó látogatás is lesz, egészen más, hétköznapi tényezőket (életkorom, anyagiak stb.) sejtettem. Ezért inkább örültem, hogy sorsom egy inkább véletlen, mint kiérdemelt pillanata felsegített annak az épületnek a tetejére, amely a modern New York egyik jelképévé vált. Jó érzés volt, hogy a világ minden tájáról odasereglett turisták egyikeként én is eljutottam az ikertornyokba, melyek akkor még szinte sugallták, hogy örökké a város arculatának meghatározói lesznek. A franciáknak inkább az a természetes, hogy hozzájuk, vagyis országukba özönlenek a kíváncsi utazók világ minden tájáról. Legalább másfél évszázada, mióta egyáltalán létezik idegenforgalom. Most sajnos olyan, szó szerint véresen komoly kérdés áll előttük, s a világ előtt, hogy Párizs lehet újra a világ egyik legjelentősebb, sokak számára kihagyhatatlan turistaközpontja. Várnak-e hosszú sorok jövő nyáron is a Notre Dame tövében, s ugyanolyan gördülékeny lesz-e az Eiffel-torony felfelé irányuló közlekedése, mint eleddig. Akárhány ezer érdeklődő akarjon is szinte egyszerre valamelyik szintjére felliftezni? S egyáltalán lesznek-e még tömegével turisták arrafelé. Akik, például éppen arra a két pályaudvarra érkeznek, érkeznének, amelyekben, s környékükön anno magam is jártam, sétálgattam, nézelődtem. S amelyek közelében most hozzám hasonló látogatókat és helyieket mészároltak le néhány pillanat alatt.
Immár másfél évtizede kezdtük sejteni, s most már tudjuk, hogy a tragikus szeptember 11. sok tekintetben félelmetes korszakot nyitott az emberiség történetében. A korábban elképzelhetetlennek hitt merényletek nyomán egyre erősödő félelem-, gyanakvás- és gyűlölethullám ugyanis immár globális mentális katasztrófa árnyékát veti a Föld szinte összes lakójára. Hisz a terror, a háború, az öldöklés mindennapos tény világunk szegénységük miatt eleve szánni valóan szerencsétlen tájain is.
S most, ha kicsit önközpontúan, de a lényeget nem nélkülözve, annak kell örülnünk, hogy korábban, valamikor valahová egyáltalán eljutottunk életünkben. Merthogy az utánunk következő nemzedékek már nem tehetik ugyanúgy, ugyanezt. Lehet, hogy megsemmisül a kiszemelt látnivaló, mint a WTC, de egy párizsi bisztró teraszára sem lesz jó ideig életbiztosítás kiülni. Sem a világ bármely nagyvárosában metrózni, vonatozni, buszra szállni. Egyáltalán félelemmel teli hátizsákkal érdemes lesz-e bármilyen irányba útra kelni? Vagy pedig azok, akik egyáltalán megtehetnénk, s eleddig meg szokták tenni szerte a világon, inkább otthonuk biztonságos falai között töltik majd jól kiérdemelt szabadságukat? Legalábbis addig, míg lelkük, lelkünk után netán oda is beköltözik kiűzhetetlen lakótársként a páni félelem. ​

– T. Szűcs József –








hirdetés