Fél méter mélyen felmarták az útburkolatot a harckocsik Hajdúböszörményben

Fél méter mélyen felmarták az útburkolatot a harckocsik Hajdúböszörményben
© Illusztráció: AFP
Hajdúböszörmény – 1956 nyarán Lengyelországban, ősszel pedig, október 23-án Magyarországon tört ki forradalom és fegyveres harc a kommunista diktatúra ellen. Másnap reggel már hazánk földjén dübörögtek – József Attila korábbi szavaival élve – a „testvéri tankok”. A Szovjetunió óriási hadserege azért indult el, hogy vérbe fojtsa a magyar szabadságharcot.

13 éves voltam akkor. Hajdúböszörményben laktunk, és jól emlékszem az ottani eseményekre. Október 24-én reggel 8 óra után az első hadoszlop a Petőfi utca felől jött, és a főtéren álló templomot jobbról megkerülve az Újvárosi utca felé vonult tovább végeláthatatlan sorokban. A Központi Fiúiskola mellé kanyarodva a tankok fél méter mélyen felmarták az útburkolatot. A következő napokban a Dorogi utca felől is jöttek éjjel-nappal. Az egyik harckocsi egy villanyoszlopot is kidöntött az utca elején, napokig nem volt áram nálunk, petróleumlámpával világítottunk.

Az ittasok merészségével

Szép napfényes ősz volt. Délután a Bocskai István Gimnázium előtt állt egy csoport ember, köztük az öcsémmel én is, és döbbenten néztük ezt a félelmetes vonulást. Viszont volt egy ittas, idős ember, aki egyik kezével a biciklijére támaszkodott, a másik kezét ökölbe szorítva a tankosokat fenyegette. Csoda, hogy nem lőtték le vagy közénk nem lőttek, ahogy ez más városokban megtörtént, ugyanis minden tank tetején ott volt a géppuska és egy katona lövésre készen fogta. Közben ez a „bátor” ember azt kiabálta: „Nem kell ezektől félni! Ismerem én őket! Csak néhány tank jár itt körbe-körbe!” Ezt az idős régiségkereskedőt személyesen ismertem, még a nevére is emlékszem. Nevezzük P. úrnak. Nos, P. úr jócskán tévedett, mert később kiderült, hogy a Vörös Hadsereg sok hadosztálya jött leverni a fellázadt magyarokat.

November 4-én hajnalban távoli ágyúdörgésre ébredtünk. Hajdúböszörményig elhallatszott a 20 kilométerre lévő Debrecenből, hogy a szovjetek lőtték a főpostát és a laktanyát. Győzött a túlerő, a szabadságharc elbukott és megkezdődött a véres megtorlás, de ez a hősi küzdelem volt az első tőrdöfés a Szovjetuniónak, amely évtizedek múlva végül is darabokra hullott és kimúlt.

– Magi Zsolt László, Debrecen –


Olvasói pályázatunk

Az írás a Hajdú-bihari Napló Forradalmi emlékezet elnevezésű olvasói pályázatára érkezett. A legjobbnak ítélt pályamunkát több másikkal együtt az október 22-ei lapszámban olvashatták, most pedig folytatjuk a hozzánk érkezett írások közlését. Minden pályázónak hálásak vagyunk a munkáért!


„Mindnyájan a lavórba pisiltünk, ami ki is borult”

Debrecen – 1956. január 15-én voltam 13 éves. Debrecenben, a Babits utca 10. szám alatt laktunk, nem messze a Kossuth Laktanyától.

 

 

 



Egyedül a plüssmacikkal

Nyíracsád – Anna 19 éves volt 1956-ban. Oklevelén, amit egy évvel korábban kapott a Püspökladányi Óvónőképző Intézetben, még alig száradt meg a tinta, máris állást kapott Hajdúsámsonban, ahol Csapó Edit vezető mellett beosztott óvónőként kezdett dolgozni. A törékeny, reményekkel teli, ambiciózus teremtést nemigen érdekelte a politika, ő a világot akarta megváltani. Minden vágya volt, hogy oktathassa, nevelhesse az apróságokat. A történelem azonban akaratlanul is olyan nyomokat hagyott életében, amit nem lehet elfelejteni.



Tankkal mentek ki a fegyverekért Nagyrábére

Nagyrábé – Érettségi után a Gyomai Gépállomáson töltöttem le a gyakornoki időmet, és apám német származása miatt nem vettek fel az Agrártudományi Egyetemre, ezért munkát kellett vállalnom. 1949. augusztus végén kerültem a nagyrábéi gépállomásra mezőgazdásznak, ahol kilenc község és egy állami gazdaság területén kellett irányítanom a gépi munkákat.








hirdetés